Miért elfogadott az, hogy a párkapcsolatok kb.2-3 évig tartanak és eldobják őket, mint egy csikket? Miért ne lehetne javítani a problémákon?

Szerintem ez nem "elfogadott", egyszerűen irreleváns.

Most nyilván a társadalmi elvárásokról van szó.

A társadalom (jelenleg) annyit vár el tőled, hogy kapcsolatban legyél. Nem azt, hogy >jó< kapcsolatban legyél, hanem bármilyen kapcsolat megteszi. Amint ez megvan, ki van pipálva és a kapcsolatod többé nem számít, esetleg jön a következő elvárás (a gyerek). Ha a kapcsolatod tönkremegy, akkor visszaugrasz ahhoz az elváráshoz: ne legyél egyedül, mindegy, kit szerzel, csak szerezz VALAKIT, mielőtt túl késő.

Persze ez nem a jó hozzáállás, és jogos a kérdésed. A problémákat igenis meg lehet oldani, az embereken lehet változtatni, a kapcsolatot lehet formálni és irányítani. De a legtöbben ennek még csak tudatában sincsenek. Kapcsolatba lépnek, begyűjtik a társadalmi megerősítést, aztán fogalmuk nincs, hogyan tovább. És ez a 2-3 év az, amennyi idő gyakran kell ahhoz, hogy a figyelmen kívül hagyott problémák ellehetetlenítsék a kapcsolatot.

Baromság. Nincs 10 évig tartó lángoló szerelem, ezt maximum elhiteted magaddal (mert bizony el lehet). A gond ilyenkor az, hogy ha a párod esetleg úgy dönt, hogy ő ezt nem hiteti el magával többé, és neki márpedig csak a pillangós állapot felel meg, akkor jön a feketeleves és hidegzuhany a nyakadba.

Holott egy hosszú párkapcsolat nem erről szól. Régen se erről szólt, most sem erről szól. Akkor találtad meg a megfelelő párt az életben, ha egy húron pendül az agyatok, bármiben ott álltok egymás mellett, a nagy céljaitok közösek, még 10 év után is órákig beszélgettek naponta ÉS időnként fellángol a szerelem - időnként pedig lecsillapodik.

Noha ezt a sikert elérni nem könnyű, még ekkor is ott van Damoklész kardja a fejed felett, hogy a párod egyszer csak gondol egyet és egy hullámvölgyben úgy dönt, hogy neki márpedig a pillangók kellenek és kiugrik a kapcsolatból. Te pedig nem tehetsz semmit, mert a párkapcsolathoz KÉT ember kell.

Én sajnos az a típus vagyok, aki jóban-rosszban kiáll a párja mellett és szereti őt, akkor is ha épp eseménytelenebb, nehezebb hónapokat élünk meg, mert tudom, hogy utána újra jön a jó időszak és amíg a fentiek stimmelnek, addig eszemben sincs eldobni 10 évnyi JÓ kapcsolatot azért, mert éppen nem önti el a szerelem az agyamat. A párom zokszó nélkül, A hétről B hétre kilépett belőle, úgy, hogy előtte úgy voltunk együtt, mint Bonnie és Clyde. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyi idő után, ÍGY megtörténhet, de megtörtént. Keserű a tanulság és fogalmam sincs, hogy egyszer túljutok-e rajta, de egy életre megtanultam, hogy soha többé, senkiben nem szabad ennyire megbíznom és hogy az édeskevés, hogy én úgy állok hozzá, hogy jóban-rosszban, ha a másik egy pillanat alatt el tud dobni, mint egy használt zsebkendőt.

Mert 2-3 év alatt eltűnik a rózsaszín köd, már nem tökéletesnek látod a párod, hanem embernek. Megéltek dolgokat, esetleg összeköltöztök, terveztek a jövőre és teljesen megismeritek egymást.

És ilyenkor két irányból is jöhet a probléma: lostaságból vagy ráeszmélésből.

Lustaságból, a a pár elhagyja magát a kapcsolatban. Nem figyelnek arra hogy kedveskedjenek a másiknak, nem kezdeményeznek, nem dolgoznak a problémákon, kommunikáción, egymásonvezetik le a feszültségüket, mert természetesnek veszik a másik ottlétét. És ilyenkor könnű a régi havernak vagy a csinos kolléganőnek cukormázas alternatívát mutatnia.

A másik a ráeszmélés. Ilyenkor jönnek rá a felek, hogy eddig hiába láttak mindent tökéletesnek, nem az. Mert ami alól eddig felmentették a párjukat, hogy nem érzelmileg zsarol hanem én vagyok az önző, hogy nem bántalmazó hanem hirtelen haragú, nem hisztis csak érzékeny, elkezdik belülről felemészteni a kapcsolatot. Kiderül hogy nem egyeznek az életcélok, mert az egyik utazgatni, tanulni, karriert építeni szeretne, a másik meg letelepedni, házasodni, családot alapítani. Az egyik kiscsaládot akar, a másik minimum négy gyereket. Vidék vs város, albérlet vs vásárlás, ház vs lakás, nemi szerepek felosztása, itthon vagy külföldön. 35 fölött lehet, de 25 alatt erre nem gondol az ember ismerkedéskor, így ilyenkor tűnnek fel azok a problémák és különbségek, amik nem kompromisszumkészek.

Tök jó, mikor valaki a másik érzelmeit meghazudtolja. "Nincs 10 évig tartó szerelem"... ego. Nem csak a te érzelmeid számítanak. Csak azért, mert veled nem történt meg, senkivel nem történhet, mert akkor veled van a baj?

Na képzeld el, kérdező, milyen szuper lehet olyan emberrel élni, aki kétségbe vonja az érzelmeidet.

Mert 2-3 év után bőven látszik, ki mennyire kompatibilis a másikkal, illetve az sem mindegy, milyen problémákról van szó. Ha mondjuk a körülmények miatt adódnak problémák, azokon lehet javítani, azokon át lehet vergődni, de ha alapvető személyiségi, vagy viselkedésbeli konfliktusok vannak, akkor mondjuk lehet, hogy érdemes átgondolni, hogy vajon ez az ember képes-e/hajlandó-e a változásra és boldoggá tenni engem vagy nem.

Mert ha nem, akkor fölösleges sz-rakodni.

"Látod, kihült a dolog, vége is lett a kapcsolatnak. Ennyi. Nem volt már szerelem. Megszokásból semmi értelme együtt maradni és ezt belátta a párod. Ahogy azért sincs értelme együtt maradni, mert "jajj hát már 10 éve együtt vagyunk, csak ne menjünk szét". Szerintem ez szomorúbb, és fölöslegesebb, mint ahol belátják, hogy már nem működik."

Lószart. 2-3 év után elmúlt-elmúlik a szerelem. Aki olyan beállítottságú, hogy csak a rózsaszín köd felel meg neki, az ennyi idő után lelécel és száll virágról virágra. Ha évtizedes kapcsolatról van szó, ott nem villan be, hogy úristen, elmúlt a szerelem. Ott bekattan az agyad és hanyatt-homlok menekülsz ahelyett, hogy a pároddal felpezsdítenétek a dolgokat.

Mondom még egyszer: egy alapjaiban jó kapcsolatról beszélek, ahol a tisztelet, szeretet, megbecsülés, egymás támogatása közös témák, közös tervek megvannak. Ha több minden is hibázik, az egy teljesen más tészta, de így az ember (jelen esetben a másik fél) ezzel kategorikusan kijelenti, hogy én nem akarok hosszútávú kapcsolatot, max majd azzal, aki véletlen felcsinál, meg gyorsan még az elején elvesz feleségül, és akkor már nem lesz kedvem elválni=ó/felezni a vagyont, meg egyedül nevelni a gyerekeket.

Lehet ezzel vitatkozni, csak nem érdemes. A kapcsolatokért tenni kell, és van, aki az első hullámvölgyben úgy lelép, hogy a nyomát se látod másnap. 1 hónap, 1 év, meg egy évtized után is. És ez egyesek szerint elfogadható, egyesek szerint nem. Szerintem nem, de egy kapcsolathoz két ember kell, így ha fejreállok, se tudok rajta változtatni.

Illetve igen: még egyszer nem engem, hogy ilyen helyzetbe kerüljek.

Jöhet a miért van ennyi bunkó, rendes kapcsolatot nem akaró férfi kérdés, azt is megválaszoltam akkor egyúttal. Mert egy nő széjjelkapta a szívem és másodszor ezt nem kívánom átélni. Azért.