Anyuci pici fia, vagy én reagálom túl?

Sziasztok!

Kb egy hónapja odaköltöztem a barátomhoz, pontosabban a költözésem még folyamatban van, mert másik lakásból kell a cuccaimat átpakolni, bútorok, stb. Viszont már egy hónapja a barátomnál alszom. Ahol eddig éltem az a lakás lakhatatlanná vált beázás miatt, így nem sok választásom volt. Persze tervben volt korábban is a költözés, és akkoris bekövetkezett volna, ha nem ázom be, de ezek után így is úgy is mennem kellett.

Eleinte kb az első két hétben nem volt gond, csak az a bökkenő, hogy a barátom lakása, igazából a szülei lakása, és az anyukája elég sokat ott van. Máshol él, de hetente ha van rá lehetőség többször is ott alszik. Nekem ez kissé fájó pont volt, hiszen huszonévesen már szeretnék egyedül élni a barátommal. Én 4 éve külön élek a szüleimtől, rákényszerültem, de mára már megszoktam. A barátom viszont a szülői házban maradt. Én szeretném ha lenne közös életünk, csak és kizárólag kettőnknek. Az nem baj, ha odajön az anyukája és hetente egyszer ott alszik, de volt már olyan nem is egyszer, hogy a barátommal menni szerettünk volna valahova kettesben és az anyukája is jönni szeretett volna. Nyaralást terveztünk és oda is pl, vagy bevásárolni, vagy ha csak nálunk voltunk, akkoris volt, hogy hárman voltunk, és nem csak mi a barátommal.

Ez engem nagyon zavart. Össze is vesztem a barátommal, és azt mondta, hogy ameddig nem csinálnak nekem helyet a lakásukban valahogy bírjam ki, én ebbe belementem, viszont ez a hét már úgy ment el, hogy egy magányos napunk nem volt úgy, hogy csak én lettem volna meg a barátom, mert keddtől egészen máig ott volt/van az anyukája. Ezen megint kiakadtam, és most jelenleg én vagyok a kibírhatatlan személy, akinek semmi sem jó, legalábbis a barátom szerint.

Bocsánat, hogy hosszú lett, de így kb minden információ benne van, ami szerintem lényeges.

Én 24L, ő 26F