Eldobtam magam mellől azt a lányt, akivel leéltem volna az életem. Most legszívesebben megölném magam. Mit tegyek? Nem akarok tovább élni ezzel a gyásszal.

25 éves srác vagyok. Egész életemben megfelelési kényszer jellemezte a személyiségem. Sose néztek rám a csajok pasiként. Komoly gyerek voltam, aki állandóan felnőttekkel lógott, elég komoly szülőiesítésen (parentifikáción) estem át, ám ezzel együtt az éretlenség is nagyon nagy maradt bennem.

Volt egy kapcsolatfélém 18 éves koromban, aztán egy ideig semmi. Lehetett volna, de mindig úgy éreztem, csak egy tökéleteset kellett találnom. Aztán megtaláltam azt a lányt, aki tényleg szinte minden szempontból passzolt hozzám: intelligens, humoros, pont olyan kis "kattanásai" voltak, mint nekem, és nagyon-nagyon mély érzésű és áldozatkész. És, amit a legjobban becsülök benne, nincs elszállva magától, mint annyi lány manapság. És nagyon képes kimutatni a szeretetét, látszik, hogy normális családból való és jó nevelésben, helyes értékrendben nőtt fel. Az ízlésünk is egyező volt. Én voltam az első barátja. Gyakorlatilag azt éreztem, hogy ezt a találkozást az ég rendezte el, hogy most jött el az, akire egészen eddig vártam. Tudom, hogy aki ezt olvassa, nyálasnak tartja, forgatja a szemét, és azt gondolja, hogy ezer meg egy ilyen sztori van, de ez egyszerűen nem olyan. Tényleg ihletett találkozás volt a miénk, teljesen sorsszerűnek és hihetetlennek éreztem.

De ennek ellenére sikerült elrontanom az egészet. Együtt voltunk ezzel a lánnyal pár hónapot, de nagy volt a zavar a fejemben, és egyszerűen nem tudtam eléggé értékelni. Van egy olyan mintázata az életemnek, hogy kényszeresen elcseszek dolgokat, talán egyfajta védelmi mechanizmusként. Csak utólag értettem meg igazán, hogy ez a lány mennyire különleges. Bármerre nézek, nem igazán látok olyan lányokat, akikben megvan a "lélek", aki tényleg odafigyel a másikra és önfeláldozó típus.

A lány már rég továbblépett és azóta mással van. Nekem is volt barátnőm azóta, de nem tartott sokáig. Senki iránt nem érzem azt, mint őiránta. Már az se hoz igazán lázba, amikor olyan csajt látok, aki igazi csinibaba, és már a külsejével lehengerli a környezetét, mert csak az jut eszembe róla, hogy ezzel a 10/10-es külsővel egy csomó belső hiányosság jár együtt és egy alacsonyabb szintű kapcsolatot lehetne csak velük kialakítani. Amikor erre a lányra gondolok, mindig elképzelem, mennyi mindent csinálhatnánk együtt, milyen lenne vele elmenni helyekre, milyen lenne, ha családot alapítanánk... 3 éve nem gondoltam volna még, hogy ilyen gondolataim lesznek. Azt gondoltam, hogy ki kell élni magam, mert semmi élményt nem szereztem még, előttem az egész élet. Ma meg már azt gondolom, hogy ezerszer többet ér egy darab bensőséges kapcsolat, mint akárhány kaland, és hogy lassan abba a korba kerülök, amikor már elköteleződnek az emberek, és egyre kevesebb esélyem lesz, hogy találok olyat, mint ő.

Tudom, hogy hülyeség, de nem akarok így tovább élni. Nem érdekel se a tanulás, se a karrierem, semmi. Nagyon jó az agyam, de semmire nem használom, mert úgy érzem, hogy érzelmileg kellene feltöltődnöm. Hogy semmi másra nem lenne szükségem, minthogy valaki ott legyen mellettem és fél-egy évig csak azt élvezhessem ki, hogy milyen, ha végre valakivel együtt lenni és megosztani a világomat. Ez a lány nem valószínű, hogy valaha visszatér hozzám, én pedig sokszor arra gondolok, hogy nem akarok úgy leélni egy életet, hogy kikötök valaki mellett, akit majd éppen találok, és örökösen azon lamentálok, hogy milyen lett volna ha együtt maradunk.

Tudom, hogy ostobaság fiatalon temetni magam, meg így gondolkozni, hogy "annyi hal van a vízben", de az az igazság, hogy nincs annyi hal a vízben. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan lánnyal találkoztam, aki csak megközelíti ezt a lányt. Már eleve olyat nehéz találni, akinek jó fej és összetartó családja van, és akkor még csak egy szempontot mondtam. Aztán még milyen ritka az, hogy humoros és önironikus is legyen, meg hogy játékos legyen... És az ilyen lányokat nagyon hamar le is foglalják. Mint írtam, nem vagyok egy csajozógép, kifejezetten átnéz rajtam a legtöbb nő. Szóval nem ítélem meg túl jónak az esélyeimet. A kérdés az, hogy van-e értelme úgy élni, hogy valaki már egyszer megtalálta, amire mindig is vágyott, és aztán végérvényesen elvesztette (azért írom, hogy végérvényesen, mert ilyen a lány értékrendje. Ő szeretne elköteleződni, ha működik a jelenlegi párjával a kapcsolat, jó eséllyel hozzá megy majd férjhez). Nem akarom ezt a terhet cipelni. És nem nagyon hiszem, hogy jobb lesz.

Bocsánat a terjengős írásért.