Szerintetek gáz ha megirom neki az alábbit? Lenn kifejtem a szituációt. N

By the way, nektek nincs olyan, hogy egy zene felidéz valami emléket, és már amikor felcsendülnek az első dallamok, megsajdul a szívetek? Én boldog voltam előző munkahelyemen, és van egy zene, amit akkor fedeztem fel és tetszett meg rögtön, mikor még ott dolgoztam. Hiába munkahelyen sosem hallgattam, eszembe juttatja a boldog időket, mikor ott dolgoztam, és hogy többé már nem, mert nem hosszabbították meg a szerződésem. És kifacsarja a szívem az emlék, a tudat, maga a zene így együtt...

Ez a fenti releváns a kérdésemhez. Mert megismertem munkahelyemen, ahol boldog voltam, és ahol többé már nem dolgozhatok, egy férfit. Rapidan beleszerettem, mert annyira nagyon olyan volt... Azt talán mondanom sem kell, hogy külsőre tetszett, pláne azok után, hogy megismertem a belsőjét. De belsőre borzasztóan az estem volt. Úgy éreztem, muszáj, hogy vele egy nap még együtt legyünk. Iszonyúan szerelmes voltam belé. De sosem történt a részéről közeledés, hogy valami több történjen. Én meg nem nyomultam. Nem kérdeztem rá, hogy lenne-e kedve randizni. Annyit viszont igenis megtettem, hogy minden lehetőseget megragadtam, hogy beszéljek vele, találkozzunk. Volt, hogy bókoltam is neki, azt pl. kerek perec megmondtam neki, hogy szerintem vonzó ember az átlaghoz képest, női szemmel kiemelkedőnek találom. Tettem mindezt az után, hogy valami megjegyzést tett magára, amivel nem értettem egyet. Rosszul mérte fel magát.

Aztán ugye kiderült mindez, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésem, utolsó munkahetemen. Rettenetes volt. Mindneki búcsúzott, vigasztalt, adtak tippeket, hogyan tovább. De engem csak ő érdekelt, hogy többé nem láthatom majd. Ő is jött, mondtam neki, nem hosszabbítottak. Tőlem tudta meg a hírt. Láttam rajta, meglepte, nem örült neki, kicsit megütközött... Mondta sajnálja, a legjobbakat kívánta. Utolsó munkanapomon is láttam, elköszönt, ment haza, számára természetes volt az elválásunk, nekem azonban a szívem szakadt meg.

Mindennek 1 hónapja. Ez idő alatt 2X bementem munkahelyemre munkaidő végére, találkozni az ismerősökkel. Első alkalommal úgy történt, hogy ő is dolgozott aznap (direkt olyan nap mentem, amikor muszáj dolgoznia az ő munkakörével, azaz hétfőn), megpillantottam, amikor indult haza. Rákiáltottam már messziről. Felkapta a fejét, jött oda mosolyogva hozzám meg a többiekhez, akik megálltak velem dumálni. 2 mondatot ha váltottunk, aztán lépett is le. Ö nem érezte azt, amit én. Ez nyilvánvaló.

Második alkalommal azonban csak tetéztem a szívfájdalmamat. Dettó direkt hétfőn mentem, hogy biztosan a beosztása szerinti munkanap menjek be. És nem egyedül jött. Hanem kézenfogva... Egy lánnyal. Oda se jöttek, messziről köszönt nekem, a kolléganője mosolygott, én meg úgy éreztem, nehéz visszatartanom a könnyeimet. Az ismerőseim meg rögtön mondták is a friss pletykát, hogy folyton együtt vannak, a srác folyton a lányhoz mászkál munkaidőben, meg nem oda ül szünetben, ahová évek óta szokott, hanem oda, ahol a lány eszik.

De én készen allok elfogadni, hogy mással van, még ha fáj is. Talan, egy nap ha mindketten szinglik leszünk, ráírok, és lesz ami lesz. De addig is... Mást fogok keresni, remélem találok is.

Mégis úgy érzem, szeretnék irni neki, elmondani, hogy boldognak tűnik ezért örülök neki(k), de tudnia kell, hogy nekem végig tetszett. Csak ennyi. Nem kell, hogy emiatt bármi máshogy legyen, nem várok semmit ettől a vallomástól. Csak mégis szerettem volna, hogy tudja, volt valaki, volt egy olyan kollegája, aki őszintén szerette, aki sose szólt volna egy rossz szót se róla a háta mögött, akinek mindig fontos volt, akinek felvillanyozta a napját, hogy láthatta, és aki nem véletlenül lett barátja, es akiben macimálisan megbízhatott, mert biztos sosem tett volna ellene semmi rosszat, mindennek pedig egy oka van, hogy szerelmet érzett felé, még akkor is, ha ez nem lelt viszonzásra, és ő mást választott. És az a lany nagyon szerencsés, és jobban teszi, ha megbecsüli őt.