Tényleg ez az élet a facebookon, hogy a fiatal 20 as,30 as éveikben járó párok állandóan olyan dolgokat osztanak meg és erre kapnak is 100 pacsit, hogy megvan az új autónk, megvan az új lakásunk, nyaraltunk Tunéziában? Nincs más értelme az életnek?

Ez szerintem is szánalmas, de itt nem anyagiaskodás a fő gond. Ez a társadalmi megfelelés és a tökéletesség színlelése kifelé. Ez mindig így volt, csak a facebook még hatékonyabbá és szánalmasabbá teszi.

És igen, nagyon-nagyon szánalmas. Pl egyik kollégám: akármi történik, posztolják fb-ra. Ha a srácnak születésnapja volt, a csaj a fb-on küldött neki valami nyálas köszöntőt, a srác meg két percen belül like-olta. Én meg ott ültem a gép előtt, és nem értettem az egészet. Nagyon meg akarták mutatni a világnak, hogy mennyire szeretik egymást, de igazából az egészből csak az jött le, hogy unalmukban ülnek a két számítógépnél, ahelyett, hogy romantikáznának.

Csomóan posztolják a nyaralós képeket fb-ra, hogy micsoda menő helyen vannak. Én ezt szintén nem értettem soha: ha elmentem az asszonnyal nyaralni, programot programra szerveztünk, hajnalig beszélgettünk, romantikáztunk, szexeltünk. Eszembe sem jutott, hogy létezik internet, nemhogy egy étteremben ülve, társasággal telefonról posztolgassak. A nászutamon unatkoztam egyszer annyira, hogy leültem a facebook elé, mert az asszony összeszedett valami fosós vírust, odakint szar volt az idő, a könyvet, amit vittem, meg kiolvastam.

Egy csomó anyuka teleszarja a fb-ot a gyerekei képeivel, amik igazából csak neki viccesek. Mellé tűzi, mennyire boldog, szeretve érzi magát, meg a tököm tudja. Holott igazából lesír róla, hogy olyan kib**ttul unatkozik, hogy más szórakozása sincs, csak a facebookon lógni, és semmi más témája nincsen csak pelenkázás, szoptatás, meg, hogy babaholmik hol olcsók. Mindenki gratulál, ömleng, milyen csodálatos az egész, én meg szomorú szívvel sajnálom őket.

A tipikus fb párok folyamatosan egymás üzenőfalára posztolgatnak, megjelölik egymást, szívecskéket küldözgetnek egymásnak, majd vitatkoznak, ki szereti jobban a másikat. Bennem csak az a kérdés merül fel: kinek és miért akarnak ezzel bizonyítani? Úgy értem, ok, hogy néha az ember világgá kürtölné a boldogságát, ezzel nincs semmi gond. De ilyen szinten nyilvánosan nyáladzani nem örömében szokott az ember szerintem. Ott annak az embernek valami bizonyítási kényszere van, valami bizonytalanság gyötri, valami nagyon nyomja a szívét. Nyilván gyakran ebből semmi sem igaz, de nem egy olyan esetet láttam már, ahol az "egyedülálló" státuszra történő váltás csak szép csendesen történt, nem került fel az idővonalra, és szép csendesen eltűnt minden közös poszt és fénykép; egyik pillanatról a másikra.

Az autók, lakások mutogatása is sokszor hasonló. Mutassuk meg, milyen sikeres az életünk, új autónk van, szép lakásunk. Nincs ezzel semmi gond, az ember szívesen büszkélkedik el a sikereivel, de miért is van erre szükség? Miért is ekkora sikerélmény egy új autó? Miért is érez szükséget az ember, hogy a környezetének elbüszkélkedjen egy eszközzel?

Szóval itt nem az anyagiasság a fő probléma, szerintem az csak tünet. A fő probléma ez a társadalmi megfelelési kényszer, ez az iszonyú bizonyítási vágy. Ezek az emberek sokszor nem a maguk örömére veszik az autót, hanem azért, mert úgy érzik, ez egyfajta társadalmi sikermutató. Ha van egy jó párkapcsolatod, telik autóra, lakásra, van gyereked, az azt mutatja, hogy a társadalmi normák alapján egy sikeres és eredményes ember vagy. Viszont egy sikeres, eredményes és boldog ember miért érzi feltétlen szükségét annak, hogy mások felé csakis a szép oldalát mutassa a dolgoknak? Egy magabiztos és kiegyensúlyozott ember miért érezné szükségét mások megerősítésének?

Én a párkapcsolatomat soha nem posztolom a facebookra, helyette inkább megéltem azt párommal. A lányomról csak azért töltöttem fel pár képet, mert nagyon kérték, akik még nem látták őt személyesen, hogy legalább képen meglássák. Amikor autót, lakást vettünk, az sem került fel, mert minek. Sokan azt gondolnák, hogy zárkózott ember vagyok, pedig nem. Nyíltan, bármikor beszélek a saját lelki problémáimról, a párkapcsolatomban felmerült mélypontokról, félelmekről, problémákról. Ellenben semmi késztetést nem érzek arra, hogy a boldogságom kiteregessem az interneten. Ha szeretem a páromat, azt elmondom neki. Ha veszek egy autót, akkor vezetem, mert arra való. Ha a lányomnak örülök, akkor a kezembe veszem és dajkálom, nem pedig a róla készült fényképeket töltöm fel. Szerintem ennek így van értelme...