Gyötör a lelkiismeretem! Miért nem tudtam így érezni mindig?

Dejóóóó!

Gratulálok! :)

Sok erőt neked!

Gratulálok a kislányhoz! Mindig lesznek nehéz időszakok, de amikor a gyermek odamegy, átölel, körbefonja a nyakad a karjaival, lehajtja a kis buksiját a válladra... azokért a percekért, mikor ezt csinálja a fiam, bármit odaadnék.

(13 hónapos)

Tényleg jó ez a kérdés! Most már én is sajnálom, hogy nem előbb olvastam el. Most 7,5 hónapos a kislányom és bizony én is ki voltam borulva rendesen szülés után: tökéletes anya akartam lenni - mivel a környezetemben lévő, és visszaemlékező anyukák mind azt sugallták magukról - és kiborított, hogy nekem nem megy, pedig persze, hogy megtettem mindent. Úgy éreztem magam, mint egy robot, "kötelességként" elláttam a babát, puszilgattam is és próbáltam szeretni, de mégsem éreztem azt az átütő anyai érzést, amit most kezdek érezni. Most, hogy felnéz a játékaiból és rám mosolyog csak úgy, evés és szopi után rám mosolyog, mintha megköszönné, sikongat, ha meglát.

Talán, ha így kezdenék a babák, amikor kibújnak belőlünk, talán könnyebb lenne nekünk is...

Hihetetlen.

Mennyit segített volna ez a topik nekem eleinte.

Most csak sírok....és tudjátok attól a mérhetetlen megönnyebbüléstől, hogy fellélegezhettem, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel, hogy ez sok nővel megesik, megesett, hogy más is érez így mint ahogy én, éreztem.

Köszönöm

Igen, én mindig azt mondom, hogy a szülésről mindig annyi szó esik, van szülésre felkészítő tanfolyam, de arról, hogy utána mi lesz alig valami. Amikor vártam az első babámat úgy gondoltam, hogy megszületik, simán tudom szoptatni, eszik, alszik, aztán ok minden. Ezzel szemben ahogy kibújt belőlem ordított, és abba se hagyta fél éves koráig.Nem udtuk miért ordít folyton,én tiszta depis lettem, nem értettem miért sír, miért nem nyugszik meg a karjaimban. Nagyon nehéz időszak volt. 1 hónapja született kistestvére, hozzá már máshogy álltam. Ő is sírdogál, de nem annyit, és én se pánikolok minden sírás után, vagy nem akarok mentőt hívni ha úgy ordít, hogy alig kap levegőt.

Szóval igen, le merem írni, hogy az anyaság nem minden perce felhőtlen boldogság, de ezt megint csak az tudja, aki édesanya!

Nekem is ugyanilyen érzéseim voltak az elején, pont ugyanez, amit a kérdező és rengeteg válaszoló írt, pedig nem volt egy nehéz természetű gyerek a fiam.

Aztán fokozatosan egyre jobb lett, hónapról-hónapra, de az első időket csak "túléltem".

Még mindig van lelkiismeret furdalásom miatta, hogy eleinte így éreztem - most lesz 2 éves a fiam, és igazából nagyjából 1 éves kora óta van az, hogy úgy érzem, van türelmem, és úgy töltöm vele az időt, hogy az nekem is élvezet.

Most fog megszületni a második gyermekünk, és bízom benne, hogy jobban fogok hozzáállni a helyzethez. Mivel most azért nem fordul fel már annyira a megszokott "szabad" életünk, így szerintem könnyebb lesz belerázódni :) legalábbis remélem nagyon.

Nekem azt volt a legnehezebb az első időkben elfogadni, hogy többé már nem vagyok a magam ura, nem azt csinálom és akkor amikor akarom, mert egy kicsi ember függ tőlem, és szinte éreztem, hogy összenyom a felelősség súlya.

Mára már viszont egyáltalán nem hiányzik ez a fajta szabadság, sőt, ha távol van tőlem valamiért a fiam, mondjuk fél napot (többet még nem is volt), már rettenetesen hiányzik :).