Érdemes-e valaha elmondani az igazságot, vagy jobb a "boldogság" illúziója? Sokat gonddolkozom ezen

A kisfiam 5 hónapos volt, mikor az élettársam elhagyott, mert "bekattant" egyik napról a másikra, 4 éves boldog párkapcsolat ért véget egy pillanat alatt, előzmények nélkül.Elköltözött és azóta sem láttam.(Utólag úgy gondolom, depressziós lett vagy kispapapánik. Akartuk a babát!!!) Mivel az albérletet nem tudtam a gyesből fizetni, hazaköltöztem a szüleimhez. A fiam most lesz 4 éves és apámat tekinti az apjának, apunak is hivja. Szentül hiszi, apám az apja, megkérdőjelezhetetlenül!!!! Anyukámnak is azt mondja hogy anyu és nekem is, azaz azt hiszi hogy 2 anyja van és egy apukája. Nagyon boldog igy, mert sokat foglalkozunk vele, apám is minden nap játszik vele, egy órát minimum és a gyerek boldog vele. Szeptembertől fog oviba menni és ez vicces helyzetet teremt majd, mert apám elmúlt 70 éves....a munkám miatt néha apám megy majd a gyerekért. Szeretnénk megtartani a boldogság illúzióját, mert a gyerek nagyon boldog igy. Nem akarom, hogy csúfolják, hogy nincs apja, ezt mindenképpen szeretném elkerülni, de azt is hogy az öreg apu miatt nézzenek nagyot. Egyszer próbáltuk elmagyarázni, hogy apám nem az apja, hanem a nagyapja, de a gyerek elkezdett hangosan kiabálni, hisztérikusan, hogy ez nem igaz, ő az apu. Ezek után hagytuk, hogy igy legyen, mert ő igy boldog a maga kis világában.Még túl fiatal hogy megértse a dolgokat. Csak kérdés, ez meddig tartható igy,....apám is elmúlt 70, nem lesz velünk örökké. Még mondjuk 5 vagy 10 év, talán 15....szerencsével

Tény, a fiam egy boldog gyermek igy, de amit ő hisz, az nem a valóság.