Mit tegyek ha megbántam a gyerekvállalást? Hogyan tovább egy kilátástalan helyzetből? -kifejtés lejjebb

Előre elnézést a hosszú szöveg miatt… és köszönöm ha olvasod…

Minden amit valaha szerettem az életemben megszűnt, gyakorlatilag nincsen életünk…Tudom hogy nem a gyerek tehet róla, nem az ő döntése volt hogy megszülessen. És nem akarok neki rosszat…mégis így érzek. Mert mielőtt jött, azelőtt szerettem élni…

Férjemmel az elején nem terveztünk gyereket, és csodálatos éveket töltöttünk együtt szabadon. Mindkettőnknek jó munkahely, karrier és rengeteg hobbija volt. Minden percét az életnek élveztem, de leginkább őt szeretem és szerettem mindig is. Ő volt számomra mindigis a nagy Ő. hat éve voltunk már együtt, amikor a nagyszülők elkezdtek Csesztetni az unoka kérdésével. Barátaink is a környezetünkben, mindenki azt mondogatta hogy a gyerek az kell. A gyerekes ismerősök mind azt mondták mennyire csodálatos és kihagyhatatlan élmény, hogy mennyire tudnak szeretni stb.stb

Mindketten egykék vagyunk, sosem làttunk bele közelebbről senki életébe akinek gyereke van. Nem làttuk mivel jàr, ès mindenki csak a jó részèt mesélte…Ahogy öregedtünk, mindenki azt hajtogatta hogy mennyire megfogjuk bànni ha nem lesz gyerek….megijesztettek….féltünk hogy kiöregszünk a gyerekvállalás idejéből és megbánjuk, ahogy mindenki mondja…Meggondoltuk magunkat és kíváncsiak lettünk mi lehetne kettőnkből…gondoltuk megoldjuk a nehézségeket, mint mindent addig…hiszen fogalmunk sem volt mivel jàt mindez. Gondoltuk plusz egy fő a családban belőlünk. Ez csak jó lehet

Most màr tudom az àrny oldalait is. Érdekes hogy most bezzeg bevallják az ismerősök is mennyire nehéz és szívás… miért nem mondta el senki amikor kérdeztük? Miért nem mutatott senki valós képet?? A sok átverés a közösségi médiákon az idilli családokról…. Ezért van ennyi szomorú és depressziós ember, mert senki sem vállalja be az igazságot…barátok, csalàd mindenki hazudik. Még akkor sem ha konkrétan rákérdezünk, akkor sem mondtak az árny oldalait! Megértem hogy fèlnek a közvéleménytől, félnek hogy majd elítélik őket ha nem tökéletes szülők, ha nem élveznek mindent a gyerek körül… de őszintén, kinek jó ez???? Sajàt maguk is tudják hogy mindez színjàték, csaladuk, baràtaik előtt sem lehetnek önmaguk…. Én most legalább elmondom az igazat….Még ha ezért sokan elítéltek is…

Egy nehezen kezelhető, rosszalvó babánk lett. Aki miatt az első fèl évben skikerült kb max 1-2 órákat aludni éjszakánként. Hasfájástól kezdve minden volt. A nagyszülők megpattantak… kokrétan SEMMIT sem segîtenek. Messziről nézik meg dícsérik a gyereket (ha képet küldök) de ha segítséget kérünk, az a válasz hogy nagyon messze lakunk… mi sem tudunk menni hozzájuk, mert eleve kicsi lakásban lakik mindkèt nagyszülő, ott aludni nem lehet. Babával meg 1 nap alatt oda-vissza út ami kb 5-6 óra lenne… az esélytelen. valóban messze vannak, és a gyerek (természetesen) ezen felül, nem bírja a hosszú utakat sem: Rosszul van…stb. Meglàtogatjuk őket évi 1-2x, hogy azért a gyerek ismje meg a nagyszülőket de ezek a làtogatàsok is jó nagy szívással jàrnak. Mert ezzel kbázi 2 napra legalább borul a gyerek alvàsa, napirejndje… és mivel ő nem a legegyszerűbb eset, ilyenkor napokig ordítós, hisztis. Mégjobban mint máskor…. Nem beszélve a keserves 6 órás utat, ami alatt dedalonnal kell etetni, mert amúgy összehányna mindent….Nem értem minek erősködtek unokáèrt… látszat miatt?? De ők meg nem jönnek…csak ketten maradtunk….

Lassan eltűntek az életünkből a hobbik, mert a kimerültség, nemalvás és lelki/testi fáradtság megoldotta hogy ne legyen erőnk semmihez. Elfogytak a mosolyok… a nem alvással kínozni lehetne. Közben volt több betegsége is a picinek, műtèt stb. Nem sorolom….Férjem egyre rosszabbul teljesített munkában, lefokozták… bàrkinek el mertem panaszolni a nehézségeket, annyit mondd hogy szívás a gyerek (de miért utólag mondja mindenki???) barátainkkal nem tudunk normálisan találkozni, max csak úgy hogy ott a gyerek. De hiperaktív állandó figyelemre éhezik. Nem lehet sehol egyedül hagyni, így minden találkozó amúgy is ugyanolyan mintha otthon rohangálnánk utána…

Hiába igyekszik a féjem segiteni ahol tud, ő is kimerült màr minden tèren…látom rajta hogy boldogtalan. Ha rákérdezek, azt mondja hogy nem foglalkozik a boldogság kérdésével, ilyen az életünk és kész. Egymással elvètve van időnk beszélni… mert a gyerek azzal “szórakozik” általában, hogy amikor beszélgetni próbálunk, átkiabál rajtunk… hiába próbaltuk fenyíteni, kedvesen ölelgetve elmagyarázni neki hogy picikét hagyjon minket beszélgetni, hiába szóltunk rà… stb… akkoris ezt játtsza… csak akkor nyugodt ha vele játszik valamelyikünk…

elmentem pszichológushoz. A beszélgetések során kb arra próbàlt utalni hogy később jobb lesz, majd ha nagyobb lesz. Majd ha visszamegyek dolgozni, ha több a szabadidőnk stb…csináljak programokat…

Okés… de mit? Pénzünk nincsen nyaralni. Régen rengeteget kirándultunk, de gyerekkel ez korlàtozott. Meg közben változott a világ, minden 2-3-4x annyiba kerül….a fizetésünk meg nem lett több…. Van egy öreg, de nagy hàzunk… amivel azt terveztük hogy fokozatosan felujítjuk… ezen is dolgozunk amikor van idő… ami szinte sosincsen. De rohadt sok meló van egy nagy öreg ház körül, hogy rendben legyen. Eladni nem érdemes, mert amennyiért elmenne, annyiból semmit sem tudunk venni. Hitel is van rajta…. Régen simán elbírtunk a házzal a munka mellett is. Mert nem kellett egy harmadik személyről 0-24ben gondoskodni… amikor jutott rá idő, mindig haladtunk a felújítással, és még élveztem is. Most egyáltalán nincsen idő a házat befejezni, mert a férjem sokad dolgozik hármunkért, én a gyerekkel vagyok, mellette a teljes háztartást viszem. Amikor hazajön hulla fàradtan este 6-7kor, akkor átveszi a gyereket, mialatt én gyorsan elpakolok, vacsorát keszitek stb. Eszünk, ő altat. Nekem addig van időm gyorsan kiszaladni a kertbe, locsolni vagy akami egyebet kell (akinek kertje van tudja). Hètvégén mindezzel segít a ferjem is. Viszont mindössze ez a 2 napja van neki is pihenni…. A ház nagyon rossz állapotban van, így hogy évek óta nem tudjuk befejezni a felujítást… de hát mikor??? Nagyon nagyon kevés dolgot csináltunk, ami epp legszüksrgesebb… beazas, fűtés gondok stb…állandóan lelkileg/fizikailag teljesen kierülünk….

És könnyű azt mondani a csináljunk programokat…. Hát Elmentunk kirándulni, mialatt kb Zombinak éreztem magam. Kimerültünk még jobban. Alig vonszoltuk magunkat… pedig régen 10km túrákat csináltunk az erdőben….

màr 3 èves. Most megy oviba, munkahelyemre nem vesznek vissza mert nincsen szabad hely. Kereshetek valami olyan munkàt, amit kicsi gyerek mellett tudok csinálni, ahol elfogadják hogy nem megyek be ha beteg lesz stb… olyan munkakörbe amibe dolgoztam esélytelen visszatérni. Mert ott nem volt szabad munkaidőm… férjemnek meg méginkább nem olyan a munkája… Több interjúmon (volt ahol öszintén elmondtàk) volt ahol csak nem vettek fel. Konkrétan vége a karrieremnek. Minden amiért dolgoztam… nincsen semmilyen hobbim, mert a háztartás vezetése mellett, ház mellett, gyerek mellett és munkakeresés mellett esélytelen. A gyerek azóta sem aludt át egyetlen egy éjszakát sem. Mindennel próbálkoztunk. Igaz javult a helyzet, mert màr csak 1-3 x kel éjszaka. De akkoris. Lassan 3 éve vagyunk állandó kimerültségben.

3 éve egyetlen egy alkalommal sem voltunk sehol kettesben… mert nincsen ki vigyázzon a gyerekre. Baby-szitter sokba kerül most, munkám sincsen mèg és így nem tudjuk fizetni. Nagyszülök nem segîtenek…

Hiányzik a férjem, hiányzik a szabadidőm és az életem… ami most nincsen. Mintha csak cseléd lennék a gyerek életében. Dolgozhatok ezerrel olyan munkában amit utálok, csak hogy legyen miből megèlni… mert a gyerek sokba kerül…. Semmi hobby, semmi utazás, semmi szabadidő… megszűntem…

Úgy érzem nincsen kiút…. Mert mit tehetnék? Bàrcsak visszamehetnék az időben, hogy màsképp döntsünk

Mit tehetnèk?

1. Elmenekülök, elhagyom őket. De ezzel hihetetlen terhet tennék a ferjemre. Mindennel egyedül nem tudna megbirkózni, teljesen összetörne. sem pénzügyileg, sehogy nem tudnà sokáig bírni èp ésszel… és szeretem őt. Nem ezt érdemli. Ès nyilván szívtelenül elhagyni a gyereket sem tudnàm. Hiába vannak ilyen érzéseim, mègis az enyèm… mégis egy érző lény

2. Örökbeadjuk - NEM. Ekkora traumàt okozni neki. Nem tudnèk vele élni… és eleve a férjem imádja őt. Sosem menne bele

3. Megbékèlek a helyzettel és megpróbálok így élni… tudom hogy csak ez az opcióm van. De boldogtalan vagyok, utàlom, nem élvezem… ez nem élet…ennyi lenne az élet?? Tényleg???

Mit tudok tenni hogy könnyebb legyen? Hogyan tudom ezeket másképp làtni, érezni? Aki ilyesmi helyzetben volt, ezzel küldött, hogyan győzte le?

Bocsánat a hosszú íràs miatt

Egy megtört 41 éves nő