Ez mit jelenthet egy gyerektől?

1. "Nem örül, ha hazamennek?" Nem, egyáltalán nem örülünk. Mi lenne ebben olyan jó? Nem szívesen mennek. Ennek miért kellene örülni, ha szeretjük őket?

2. A véleményem megvan róla. És másnak is. (Nővérem mesélte, hogy találkozott egy ismerősével, aki engem ugyan személyesen nem ismer, de tudja, hogy ki az anya és hogy hogyan "kötődik" hozzám. Még az is mondta nővéremnek, hogy "nem semmi, amit leművel a gyerekeivel!" IDEGEN!)

3. Véresre, foltosra nem veri őket (nyilván nem is hagynánk), De! rájuk szokott "csapkodni". A kicsire is. De ezeknek nincs nyoma és ezért még nem vennék el tőle. Egyébként a lelki bántalmazást nehezebb bizonyítani. De lehet, hogy ez esetben megérné... A jogom szót pedig nem véletlenül tettem "-be. Nyilván azért, mert úgy gondoltam, hogy az apjuknak mindig is lesz, így nekem is van.

4. Nem sajnálom a gyerekeket az "elszeretésért". Az apjuk nem ŐKET hagyta el, hanem az ANYJUKAT! És ez tényleg így van. Igazán jó a apa és büszke vagyok, amiért a párja lehetek.

Szerintem az apjuk velem csak az életükbe hozott egy nőt, aki szereti őket. Úgysem maradtak volna együtt. Lehet, hogy lett volna még pár évük egymás mellett, de talán még az sem...

Nálunk sincs mindig "buli". 3 napot (legalább) mindig nálunk vannak a héten, szóval azért én is veszek részt a gyerekek nevelésében. Főleg, hogy ez a hétvége, amikor nincs ovi, bölcsi. Egyébként anyuka nem dolgozik, de én igen! Szóval neki van a háztartás meg a gyerekek, még sincs hozzájuk türelme 3-4 napon egy héten.

Az biztos, hogy vannak vitáink, mert máshogy látjuk a dolgokat. De én nem leszek "keménykezű" csak azért mert ő olyan. Például abból szokott vita lenni, hogy én meg szoktam kérdezni a nagyobbtól, hogy mit főzzek. Sokszor tényleg nincs ötletem, meg amúgy is. Úgyis főzök akkor nem mindegy, hogy mit? Talán még örülni is fognak neki. Na ő ezzel szemben soha. És azt állítja, hogy az a baj, hogy azért mert én rászoktattam erre, nem akarja megenni amit főz. De ez nem igaz. Mert van, hogy mégsem azt főzök, vagy tudatosan nem azt, mert mondjuk a párom akar valami mást. Ilyenkor mondom neki, hogy "holnap nagy szívesen megcsinálom, de most ezt együk!" Erre nem szokott soha cirkuszolni.

A másik étkezős dolog: az anyja tipikusan a "most egyél, később nem lesz, evés nélkül fekszel le". Én ezzel szemben soha nem tudnék ilyen lenni. Nyilván mondom neki, hogy "most egyél inkább, a húgod is eszik, stb..." De volt már, hogy lefeküdtünk és akkor mondta, hogy éhes. Meg sem fordult a fejemben, hogy azt mondjam "Előtted volt, miért nem ettél, most már mindegy!" Örültem, hogy végre enne. Aztán egyszer mondta az anyjának, hogy velem az éjszaka közepén is ehet, ha akkor éhes. Én meg mondtam, hogy igen, így van. Ebből is gond volt. De továbbra sem érdekel. (Nem rendszeres a dolog.)

De ezek csak arra példák, hogy engem nem bír. :) De az anyai viselkedésére annyi példa lenne, hogy nem is akarom írni... De az sem jó, hogy velem vitatkozik, mivel a nagyobb már észreveszi és látom rajta, hogy nem tetszik neki. (Múltkor kérdezte a nagy: Anya téged nem szeret? Nem baj, én imádlak!)

Szerintem ő is érzi a gyerekeken, hogy engem is szeretnek és ez a baja. Emlegetnek engem. (Másik példa: Anya mondott valamit, de én megvédtelek)

Ja és mai eset: "Szerinted is anya nagyon csúnyán beszél velem és a hugival?" (Ez meg az ő kapcsolatukra példa!)

Most, hogy ezeket le kellett írnom, eszembe jutottak egyre komolyabban veszem minden szavát! :) (És egy csomó még eszembe se jut) Ezek egyébként az elmúlt napokban hagyták el a száját!

A legnagyobb baj, hogy mondhatom, hogy "néha csúnyán beszél", de ez a hazugság. Olyanok mesélik, akik sokat látják őket, de engem is ismernek. Én erre nem mondok semmit. Nem szidom, soha. Egyébként a szerep nem olyan, hogy én választom. Az élet adta így.

Az az igazság, hogy én fektetek bele energiát, időt és pénzt abba, hogy boldogok legyenek velem. Munka után, amikor megyek értük nekem sincs mindig kedvem menni játszótérre, fürdőbe, boltba, szökőkúthoz (mániájuk :)), erdőbe, mamákhoz, játszóházba, biciklizni, sétálni, kutyát sétáltatni, rollerezni, "babkocsit" tologatni, sütni. De ez van. Tudomásul veszem, hogy annak ellenére, hogy én fáradt vagyok, mert akkor érek haza közvetlenül a munkából, ők nem azok. Az anyjuk otthon van egész nap, de ilyeneket soha nem csinálnak. Ha mégis akkor meg szigorú szabályok között valósul meg egy- kettő.

Nehéz azt mondani, hogy "szegénynek sok a dolga...", mivel nem több, mint nekem. Nem fogom sajnálni.

A szerencse az, hogy az apjukkal még beszél, velem csak akkor ha valami nem tetszik.

Nem értem, hogy mire adhat magyarázatot, az hogy hogyan ismertük meg egymást. (Ha elmondod, én is szívesen). Továbbra sem gondolom, hogy több dolga lenne (attól függetlenül, hogy egyedül van) Rengetegszer van, hogy én is egyedül vagyok velük a hétvégéken. Neki meg többségében csak a délutánok vannak, mivel délelőtt nincsenek otthon. Na de mindegy.

Ez szerintem sem verseny! Nem is mondtam/gondoltam soha. És továbbra sem hiszem, hogy ezt a "kiemelkedő helyet" náluk én választottam volna. Most legyek velük én is olyan bunkó, mint ő, kiabáljak velük állandóan csak azért, hogy ő jobb színben tűnhessen fel? Vagy mégis mi az elvárás? Egyébként soha nem az volt az álmom, hogy valaki más gyerekeit neveljem, de így alakult.

Ti ilyen helyzetben mit csináltatok volna? Találkoztunk egy boltban. A nagyobb odaszaladt hozzám, a kicsi meg sírt, hogy vegyem ki. (persze nem vetem ki!) A nagyobb elkezdte mondani, hogy jöhet-e velem tovább. Mondtam neki, hogy nem, majd úgyis találkozunk. Erre ő is elkezdett sírni. Mondtam, hogy mennem kell majd találkozunk, majd megy érted apa, de nem akart elengedni. Erre "anyuka" odajött hozzánk, jól megrángatta, rákiabált, hogy már megint nem tud viselkedni. Most erre mit mondjak? Nem lehetett volna kicsit kedvesebben? Én megértem, hogy nem jó ezt neki látni. De ezzel csak ront a helyzeten. Inkább aranyosan, kedvesen mondani kellett volna neki valamit, hogy miért jó, ha megy vele. (mondjuk csinálnak majd valamit együtt)

Most gondolom ebben a helyzetben is én vagyok a hibás...