Miért nem értik meg, hogy meddőnek lenni mennyire szörnyű érzés? Miért nem figyelnek rám, ránk?

Ha nagyon-nagyon ritkán előkerül valahogy a téma a családban, mindenki csak legyint, hogy áááá, majd lesz. Hiába mondom, hogy ilyen-olyan orvosi probléma, ilyen kezelés, olyan inszem, mintha csak egy egyszerű megfázásról beszélnék. Mi kell ahhoz, hogy figyeljenek rám, hogy törődjenek velem, hogy néha csak pár kedves szót kapjak, vagy egyszerűen csak végighallgassanak? Hogy mitől félek, miért vagyok képtelen lombikra menni? Komolytalannak gondolnak s elhesegetik a dolgot, egyik fülükön be, másikon ki. Mára már oda jutott a dolog, hogy nem is érdekli őket szerintem. Hónapok(!) óta nem is kérdezik mi van velem, a saját Anyukámat se érdekli. Párom Anyukája tud még róla, de ő se érdeklődik, ha meg a párom nagy ritkán elkezdene róla beszélni, egy sóhajtással le van tudva. Lehet, hogy mivel a páromnak már van egy kisfia előző házasságából, így már nem annyira fontos?

32 éves vagyok, több mint két és fél éve nem tudok teherbeesni, pedig már annyi minden nyavalyát kipróbáltunk. Hogyan tovább??? Nem akarok a részletekről írni, csak egyszerűen nem bírom már tovább! Úgy érzem cserbenhagyott a testem, s most lelkileg is tönkremegyek.

Párommal is egyre feszültebb a viszony s úgy tűnik nem old meg semmit ha időről-időre szüneteltetjük a témát, mert attól én még menstruálok hónapról-hónapra. Igazából néha úgy érzem, ő sem ért meg, hisz van már gyermeke, átélte azt a 9 hónapot, a szülés csodáját.

Van egy ismerősünk aki szintén elvált, vannak már gyermekei s az ő párja is nehezen tudott teherbeesni, s ő mondta egyszer négyszemközt, hogy igazából neki nem annyira fontos, csak a párja miatt szeretné annyira... Lehet, hogy az én kedvesem is így érez? Ezt soha sem fogom megtudni.

Képtelen vagyok visszamenni az 5. inszemre vagy lombikra, nem bírom tovább csinálni, semmi hitem, erőm nem maradt, lehet, hogy talán a kapcsolatunk is rámegy lassan erre...