Megtartsam-e a babat?

Számomra szörnyű még a gondolat is, hogy egyeseknek elég, ha csak "nagyjából" tudják felnevelni a gyereküket... Nem kell ám mindenáron szülni, csak mert olyan édibédi a kis babucimabuci.

Na mindegy én biztos nem tartanám meg, de nem vagyok a helyedben. Ezt rajtad kívül senki nem döntheti el. Ha meg akarod tartani, akkor ülj össze a férjeddel és kezdjétek el összeírni, hogy mi az amiről le tudtok mondani és hogy így mennyi pénz maradna.

Bocsi, most idézni fogok egy verset. Ezt annak idején én kaptam válaszul, mi megtartottuk a babát akkor. Azt hiszem, nem mindegy, ha azt mondom, hogy jelenlegi körülményeim közé még nem akarok gyereket és ezért védekezek is, hogy ne legyen, de ha ennek ellenére besikerült, ott van, már él, én megtartottam, mert nem tudtam volna feldolgozni az abortuszt. Életem legjobb döntése volt, de a te sorsod a tiéd, dönteni neked kell, azt gondold végig, ha megteszed az abortuszt, fel tudod-e dolgozni lelkileg, túl tudsz-e lépni rajta, illetve ha megtartod a babát, nem fog-e nélkülözni, a lényeges dolgokat meg tudjátok-e venni neki. Ha meg akarjátok tartani, tudtok-e valami költségen csökkenteni, kell-e az autó pl., a babának be tudtok-e szerezni dolgokat, akár használtan is, nincs-e rokoni segítség a kezdetekre stb.

Gondold át mindkét megoldást, melyik út a járható számotokra.

Ja és íme a vers:

Itt vagyok már,

de mégsem vagyok itt,

aprócska vagyok és védtelen,

mert nem látsz, és nem panaszkodom,

csak fejlődöm, és növök szüntelen.

Osztódom, sejtekké növök,

növesztem parányi testemet,

szeretetben, s melegben osztozom,

táplálékon, s életen veled.

Minden apró vércsepped,

és minden szívdobbanás,

esély, hogy megszülessek,

esély és újabb varázs.

Egy hete létezem még,

aprócska sejttömeg vagyok,

csupán egy cseppnyi élet,

lassan telnek a napok.

A harmadik héthez értem,

szerveim növekednek,

a negyedik héten már

köldökzsinór köt össze minket.

A második hónapomhoz értem,

bizony már nyolc hetes vagyok,

biztosan érzed már a létem,

érzed, hogy itt vagyok.

Eltelik még egy hét,

már látszik lábam és kezem,

emberi formám van már

és veled dobban a szívem.

A kromoszómák eldöntötték,

hogy kisfiú leszek,

és tovább vihetem büszkén,

édesapám a neved.

A szemem kék lesz,

anyám, akár a tiéd,

a hajam pedig, mint a nyár,

ragyogó szőke, szép.

De épp most mi történik?

Ennyi volt szép mesém csupán,

mert nem akart, nem szeretett,

mert megölt a saját anyám.

Ennyi volt röpke szép mesém,

csak a bús halál maradt,

nem láttál, és nem ismertél anyám,

meghalt benned minden pillanat.

A szívem nem dobban meg többé,

nem leszek mosolygó, boldog gyermeked,

miért nem szerettél

miért nem becsültél,

gyönge és ártatlan életet?

Ejtettél-e könnyet vajon értem?

Ezt én nem tudhatom, gyökeremmel

téptél ki testedből,

elszakított tőled a fájdalom.

Minden halál, pillanata,

új életet fogan,

s minden aprócska életben,

parányi lélek van.

Vágyja, az életet,

joga van megszületni,

nem dönthetünk felőle,

szeretni kell, s felnevelni.

Én is az mellett vagyok, hogy tartsd meg a babát. Nem tudhatod mit hoz a jövő.

Én jó pár éve terhes lettem, becsúszott nem tagadom. 7 hetes voltam mikor kiderült, dobogott a szíve minden rendben volt a vizsgálatok szerint. De én körbejártam a köröket, mert minden ellene szólt. Mégis szenvedtem miatta, mardosott a kétség, hogy mit tegyek. Aztán megbeszéltük a dolgot megtartjuk, lesz ami lesz, széttéptem a csekket. A következő uh-ra már boldogan mentem, de akkor kiderült, hogy a két hét alatt elhalt a magzat, és már félig fel is szívódott. Ő hagyott el akkor engem, mert nem érezte, hogy várom, akarom őt. Azóta is eszembe jut, vajon, ha nem szorongok a kétségek miatt akkor vajon maradt volna, most lenne egy kisgyerekem? Most újra terhes vagyok, szülés előtt álok, de mindig eszembe jut, vajon milyen lenne az első, vajon izgatottan várná a kistestvérét?

Talán az utolsó megfogalmazta a lényeget, telitalálat. Lehet lepontozni azokat, akik megtartanák, de az az igazság, hogy aki itt ilyen kérdést tesz fel, az vívódik, ha elveteti bánni fogja, máskülönben nem itt kérdezősködne, hanem simán abortuszra menne.

Kérdező, sok erőt a döntésedhez.

13-as voltam.

Amikor kiderült hogy várandós vagyok nagyon megijedtünk. Végül a párom volt aki először kimondta hogy tulajdonképpen kettőnknek mindene megvan ami kell ahhoz hogy ha nem is fényesen de felneveljük. Tanulok, tehát az életkörülményeink nyilván változni fognak ha már én is dolgozni fogok mégis féltem és vacilláltam.

Nekem az segített dönteni hogy hátranéztem. Hátrányos helyzetből jövök tipikusan születnek a gyerekek a segélyre, azt majd felnevelik egymást családba, nagyon eltávolodtam a szülőktől, de a testvérektől nem, a szülőktől is csak a hozzáállásuk viselkedésük miatt. Sokat nélkülöztünk gyerekként, sokszor nem volt mit rendesen enni kiállhatatlan volt a nevelőapánk és mégis felnőttem, jól tanultam jól vizsgáztam, jó egyetemre járok, önellátó vagyok amióta kollégiumba kerültem nagyjából 16 éves korom óta (tény kolisként lakbérbajom nem volt ez könnyítés volt :)

Felkészületlenül ért a terhességem, a gyerekkorom miatt úgy gondoltam aki nem tud gyereket nevelni aki nem tud mit biztosítani neki az ne legyen anya, mégis bár nem tudom milyen leszek anyukának az biztatott, hogy ha én se a testvéreim nem bánták hogy megszülettek a gyerekkor ellenére akkor a kisfiam sem fogja megbánni.

(23hkm)

Az én véleményem az, hogy még lesz lehetőségetek kisbabára. Ha megtartod, nem biztos, hogy teljes életet tudnál adni, és nem feltétlenül az anyagiakra gondolok, hanem eleve egy nem várt gyermek szerintem másabb helyzet, mint amikor szívvel lélekkel akarsz egy kisbabát, és rászánod az életed.

Persze, nem vagyok a te helyzetedben, lehet akkor teljesen másképp látnám.

Kívánom, hogy meghozd a helyes döntést, amit valószínűleg később tudsz meg, hogy helyes volt-e vagy sem :)