Feladjuk az együttélést, vagy nyomorogjunk örökre?

#21 Rossz családból származom, bármennyire próbálkoztam, én sem tudtam ebből kitörni.

Mondhatni, gyerekkorom óta megszenvedek mindenért (oké, nem én, az egyedülálló anyám nyilván), és értem a lelkizős részét, tudok örülni az apróságoknak is. 16 éves korom óta dolgozom, amim van, ami az "enyém", azért mindenért küszködni kellett.

De azért hadd ne legyek már emelkedett lelkiállapotban, amiért nincs jövőképem... És itt bukik meg az elméleted, ugyanis nincs "fejlődés, mozgás, előrejutás". Hiába küzdöttünk meg az ágyért, a mosógépért, az akármiért, ami végre a sajátunk, most az is csak hátráltat, mert korlátozza a szóba jöhető lakásokat. Hiába vállaltuk be a rossz albérletet az olcsóságért, hogy előrejussunk, most egy tollvonással keresztül lett húzva, vissza a rajtvonalhoz, amit félretettünk az elmúlt egy évben, az most elmegy a kaucióra, a költözésre, a hiányzó dolgok pótlására. Hiába keresett jobban fizető munkát a párom, most a felmondásból is visszakozni kell esélyesen, mert a legtöbb helyen manapság ezt is nézik, hogy állandó-e a munkahely.

18-20 évesen nem zavart a dolog, de azóta sem sokat változott a helyzet. Már nem tanulok, többet keresek, de a körülményeim ugyanazok lényegében.

És hidd el, nagyon boldog tudnék lenni, hogyha nem kéne a legapróbb dolgokért is véresen küzdeni. A nyomorgás minden, csak nem boldogság.

Lehet, hogy aki felszerelt lakással indul, nem tudja meg, milyen öröm a vasaló. Én meg sosem tudom meg, milyen öröm úgy élni, hogy nem kell félni a holnaptól, hogy marad-e pénz hó végén, hogy milyen öröm az, hogy az ember eljárhat nyaralni a kedvesével, világot (vagy legalább országot) láthat. Vagy milyen öröm az a szabadság, hogy összeugorhat a barátokkal anélkül, hogy azt számolgatná az ember, vajon jut-e holnap még kajára emiatt.

Soroljam még?

Miquel: akkoriban azért más volt a helyzet, én is albérletbe születtem a szüleimnek 30 éve, és kezdték egy darab ággyal, ahonnan közös életig jutottak pár év alatt. (Most attól tekintsünk el, hogy a válásukkor minden elveszett, mert az már más jellegű kérdés.)

De akkoriban még azért más arány volt a fizetések, a lakásárak és a megélhetés között, mint most. Kár ezzel példálózni.

Az optimizmusod ennek ellenére köszönöm. :)

#25 Hol írtam olyat, hogy nincs végzettségem? Diplomám van. Igaz, nem szakmában dolgozom, mert jobban fizető állás kedvéért váltottam. Nem alja munkát végzek.

Igaz, lehet mondani, hogy sz@rul választottam, mert nem mérnöknek meg informatikusnak mentem. Lehet, hogy a mai eszemmel máshogy döntenék, ez van. Megmásítani már nem tudom, másoddiplomát kifizetni nem tudok. De otthagytam a szeretett(!) hivatásomat(!) a jobb pénzért, hogy tudjunk haladni.

Arról meg nem én tehetek, hogy a magyar átlagkereset nettó 200 alatt van. Én kihoztam a legjobbat a helyzetemből.

De ha végigolvastad a kérdésem, pontosan erről szól egyébként, hogy a gyűjtögetés = nyomorgás, mert élni is meg félre is tenni nem lehet. És igen, ez az, amitől kétségbe estem, ami a kérdést szülte. Mert ennyi idősen gyereket meg családot szeretnék, nem még "pár év szívást" bevállalni. Addigra megöregszem. Párom pláne. Mert ugye, eddig is hiába vállaltuk be a szívást, ha most mindent elvesznek tőlünk ezzel.

De ez már csak siránkozás, amibe nem akarok belemenni. :) Nyilván keressük a megoldást, és nyilván költözni fogunk úgy is, hogy fel kell adjuk a megtakarítást és annak a folytatását. Hétfő óta nem is egy lakást néztünk meg. Csak fáj, hogy eközben eltelik az életem.

#26 Oké, de ha leköltözöm vidékre, akkor még rosszabb munka lesz még rosszabb fizetéssel. Ha "nagyon vidékre" költözünk, akkor meg nincs munka, vagyis ott vagyunk, ahol a part szakad. Párom eleve emiatt jött fel anno a fővárosba. Nyilván nem kell mindenkinek itt élni, de ha ideköt a munka, az élet, minden, akkor ebből kell kiindulni sajna.