Vitatkozni nem akarok. Csak valahol olvastam egy tanácsot: minden család fogadjon be egyetlen kutyát a menhelyről a nem menhelyi kutyái mellé. Ha ezt megtenné minden normális magyar család, talán kiürülnének a menhelyek. Én is önkénteskedtem menhelyen és van 4 nem menhelyi és egy menhelyi kutyám és látom a különbséget. Sajnos a menhelyiben van egy adag félelem, pedig 9 éve az én kutyám és 4 hónaposan hoztam el, de van benne valami megalázkodás, ha felé nyúlok, behúzza a nyakát, pedig soha de soha nem bántottam. A 4 kutyám, aki kölyökkorától nálam van, abszolút ellenpélda, kiegyensúlyozottak, felszabadultak. De nem mindegy az sem, hogyan került be a menhelyre az a kutya és miért. Szerintem a lényeg egyrészt a szocializáció, másrészt hogy valóban mekkora trauma érte. Véleményem szerint a legnehezebb azokat a menhelyi kutyákat kezelni, akik pár hetes kölyökként kerültek a menhelyre, esetleg ott is születtek (az én menhelyim ott született, nem reklámozták, csak rájöttem, mert pumi keverék létére szánhúzó kutya szeme van és megmutatták az anyját, aki egy szánhúzó kutya mellett volt a kennelben), és nem sok lehetősége volt az emberhez szocializálódni. Nem biztos, hogy valaha bántotta valaki ott, egyszerűen csak nem volt lehetősége az emberi fajt megismerni abban a néhány létfontosságú hétben, amikor a kölyökkutya emberhez való szocializációja zajlik. Valahol olvastam, hogy ennek meg kell történnie az első 7-8 hétben. Neki ez sajnos kimaradt. Mindig is éreztem rajta, hogy számára én egy külön faj vagyok. A nem menhelyi kutyáim abszolút embernek gondolják magukat és úgy is kommunikálnak velem, a menhelyivel sokszor az a problémám, hogy külön nyelvet beszélünk. De hozzá kell tennem, hogy nagyon húzós időszakban fogadtam be, ráadásul hazahoztam vele egy lappangó betegséget a kutyáimra, úgyhogy a befogadását követő 2 hónapban a kutyáim életéért harcoltam, míg ő élt és virult, szóval én se voltam a helyzet magaslatán:( De a menhelyen volt olyan kutya is, aki megkapta a kellő szocializációt a gondozóktól kölyökkorában, ő épp olyan kiegyensúlyozott és magát embernek képzelő kutya volt, mint bármelyik családban nevelkedő kutya. De ez egy kisebb menhely volt, ahol jutott energia a kiskutyák babusgatására! Magam tapasztaltam, hogy ha az első fontos hónapokban a kiskutyákat elvittük pórázon sétálni, akár csak egyszer is, megmentettük az életét, mert onnan kezdve pórzára tehető, sétáltatható, befogadható volt. Egyetlen sétától! Míg akire nem jutott sor időben sétálni vinni és időközben kamaszkorba lépett, szinte lehetetlen volt nyakörvet és pórázt tenni rá. Nyilván egy kiképző megoldotta volna, de mi, önkéntes kutyasétáltatók nem bírtunk azokkal a kutyákkal, akiknek a kölyökkorában kimaradt a nyakörvhöz és pórázhoz való szoktatás. Volt kutya, akit vemhesen szedtek össze az autópálya mellől, ő egy tündéri jól szocializált kutya volt. Nyilván megviselte őt az otthonának elvesztése, de az emberhez való viszonyán ez nem változtatott. Bármelyik kanapén el tudtam volna őt képzelni. Amikor megszült, gond nélkül kivehettem a hasáról egy-egy kölyköt egy kis dajkálásra. Egy másik tacsit azért adtak le, mert külföldre költöztek. Őt nagyon sajnáltam, mert akkora ketrecben töltötte a hetet, mint egy madárkalitka. Megőrültem a gondolattól, hogy ez a kutya csak akkor sétál, ha én el tudok oda jutni. (Illegális "menhely" volt, később felszámolták.) Ezt a tacskót egyszer elvittük autókirándulásra. Úgy szállt be az autóba, mint aki világéletében autókázott. Anyósomék fogadtak be egy kóbor kutyát. Neki is meg lehetett a maga története. Mint kiderült, vemhes volt. Olyan kedves, jól szocializált kutyát én még életemben nem láttam. Anyósék úgy gondolták, kutya láncon jó, borzalmas vége lett szegénynek. De azt a csodát, az emberbe vetett végtelen bizalmat soha nem tudták kioltani belőle. Van ugyanígy egy befogadott cicám. Már legalább 4-5 éves volt amikor hozzánk került. Hogy kerül egy ilyen végtelen jól szocializált macska utcára, nem tudom. A szomszéd etette már jó ideje, de nem tudták befogadni a saját macskáik miatt. Készítettem neki cicaházat és onnan kezdve megértette, hogy befogadtam. Rövid időn belül elérte, hogy terveimmel ellentétben szinte már csak benti macska. Nem akartam beszoktatni a kutyáim miatt, de ő az élete kockáztatása árán is ragaszkodik hozzánk. Olyan, ez a cica is, olyan volt anyósomék kutyája is, mint azok a kölykök, akiket világéletemben én neveltem. Se szocializációban, se kedvességben nincs különbség. Mióta gyermekem van, még többet olvastam arról, milyen fontos az ember életének első fél éve. Ha ezalatt nincs egy anyaszerepet betöltő személy az életében, egész életére menthetetlen lesz, bárhogy alakuljon is később a sorsa. Ugyanígy lehet az állatoknál is. Én legalábbis így gondolom. Ezért nem lehet általánosítani, hogy ez a kutya jó lesz, mert törzskönyves, ez meg rossz lesz, mert menhelyi, vagy fordítva. Inkább azt kell nézni, meg volt-e a szocializáció az első néhány hétben, hónapban. A menhelyeken is előfordul, hogy maximálisan jól szocializálnak kölyköket, én is ringattam nem egyet a karomban. Volt, amelyik sikított amikor felemeltem. Ahogy ringattam és dúdoltam neki, akkorát sóhajtott, olyan szaggatott, mély sóhajjal, ahogy sírás után szoktunk sóhajtani, szinte éreztem leszakadni azokat a mázsás köveket arról a szegény kicsi kutya szívről.