Túl reagálom vagy ez mást is idegesítene?

Le kell ülni vele és megbeszélni ezt. Nem amikor ideges vagy, hanem amikor normális a hangulat. Meg kell mondani, hogy "Mama, szeretünk, meg minden, ha tanácsot adsz, azt szívesen meghallgatjuk, de szeretnénk a magunk életét élni, ezért mindenben mi döntünk. Ez nem ellened irányul, hanem egyszerűen úgy érezzük jól magunkat, ha a dolgainkról egyedül dönthetünk. A tanácsot, véleményt meghallgatjuk, de nem tekintjük kötelezőnek. Ehhez így ragaszkodni fogunk, de attól még szeretnénk, ha jó viszonyban maradnánk."

Utána attól függ, hogy reagál, elfogadja-e, és ha igen, be tudja-e tartani. Ha nem, és nagyon elmérgesedne a helyzet emiatt, akkor egy nyugodt pillanatban megint meg kell próbálni beszélni vele. Ha többszöri próbálkozás sem hoz eredményt, akkor meg kell szakítani a kapcsolatot vele.

Hasonló helyzetben vagyok, de szerencsére nálunk nem ilyen gyakori szinten megy.

Én is tudom azt magamról, hogy... engem alapvetően nem lehet könnyen felidegesíteni, és az esetek 90%-ában elég diplomatikusan tudom kezelni az ügyeimet, de akinek sikerül, hát az számíthat arra, hogy nem úrinőhöz méltó választ kap... viszont ezt szeretném elkerülni. Anyósjelölttel vagyok úgy, hogy most még, úgy érzem, megy az, hogy értelmesen bólogatok, aztán tojok bele, de nem tudom, meddig tudom még azt csinálni. Ő is mindenbe beleszól, és azt hiszi, mindenből mindent jobban tud azért, mert pár tíz évvel idősebb, mint mi vagyunk (az éb szakmámmal kapcsolatban, az egészséges életmóddal kapcsolatban, azzal kapcsolatban, ki miért beteg...). A párom nyersebb, mint én, nálunk ezért rágja az én fülem. Mindegy, vmit ki kell találnom, mert ugye az elején nem állítottam le, mert nem akartam eleve konfliktussal kezdeni, de most meg már lehet, még hülyébben venné ki magát, ha eddig bólogattam, aztán egyszercsak "megbolondulok".

Hogy miért kell az embereknek oda is problémát gyártani, ahol nincs :)

Őszintén, mi bajod lesz attól, ha telefonon keresztül elmondja a magáét?

Nekem az anyám ilyen. Megszokta, hogy a családban mindenki rá támaszkodik, nem bír alkalmazkodni ahhoz, hogy én önálló lettem.

Legutóbb egy olyan étel elkészítési módját vázolta fel, amilyet én nem szoktam, és nem is fogok készíteni. Egyszerűen csak büszke volt rá, hogy jól sikerült az övé :)

Én is mondtam neki, hogy feleslegesen fárasztja magát, de csak folytatta... hát akkor mondja a magáét. Végighallgattam, szépen udvariasan megmondtam, hogy soha nem fogok, de ha véletlenül mégis főznék olyat, akkor feltétlenül megfogadom a tanácsát és kész. Ő boldog volt, hogy most jól kiadta magából a tanácsait, nálam meg nem változott tőle semmi.

Nem értem, az embernek miért kell minden kis hülyeségen felhergelnie magát?