Mi (volt) az a családodra jellemző dolog, amire gyermekkorban azt hitted, hogy normális, aztán később kiderült, hogy nem az, hogy máshol nem úgy van?

Hogy sose beszélek meg velük semmit, sőt kényelmetlennek érzem/éreztem ha valami gondomat meg kell/kellett osztanom velük..

Mamám párjának a lánya meg még a nőgyógyászati gondjairol is szolt a szüleinek gyerekkorában, ez nekem olyan abnormális és beteg valamiért..fura de elvileg ez a normális

Leginkább a szegénység és a relatív nélkülözés. Úgy volt felépítve, mintha ez lenne a természetes állapot és hozzánk képest mindenki jómódú meg "pénzes".

Holott nem mi voltunk az átlag, hanem mi voltunk bőven az átlag alatt.

Én azt hittem, hogy családon belül csipkelődni, egymást b...szogatni, egymáson ironizálni teljesen normális dolog, és belefér.

Nálunk otthon mindig az egymáson való ironozálás ment, (megjegyzem elég keményen és szemét módon), ha pedig az alany a lelkére vette, akkor "jaj, nem érted a viccet" és hasonló megnyilvánulások.

Amikor bekerültem a férjem családjába, akkor láttam, hogy baromira nem normális dolog.

Amikor a férjemmel hazamentem egy családi ebédre, és persze szüleim kiécéztek engem megint, apám kezdte, anyám folytatta, utána pedig röhögtek, és még várták volna, hogy férjem is együtt röhögjön velük (a káromra), akkor a férjem (egy nagyon higgadt pasi) ránézett előbb apámra, mélyen a szemébe, komoly arccal, aztán az anyámra. Akkor befejezték.

SOHA nem felejtem el neki,hogy ilyen nyugodt, de határozott módon kiállt értem.

A mostani családomban SOHA, SENKIN nem gúnyolódunk még viccből sem, mert kurvára nem jópofa dolog.

A másik ami eszembe jutott az a másik fél folyamatos szívatása, megalázása.

Ez úgy jól meg is alapozta a jövőmet, mert sokáig én is farok módon viselkedtem, "vicceskedtem" az emberekkel ami nyilván nem segítette elő az amúgy sem fejlett kapcsolatépítési képességeimet.

Apám olyanokkal szórakozott, hogy odajött és ráfingott a fejünkre, vagy ha WC-re mentem és látta, hogy jövök ki azonnal elkezdett hangoskodni, hogy "fúj de büdös" "de büdöset szartál" nyilván testvérem vagy épp aki mellette volt az is jókat nevetve fintorgott. Rohadt megalázó volt, főleg hogy csak kis dolgom volt és normális családban amúgy sem kürtölik világgá, hogy "XY most szart".

#5 Úgy látom pontosan egyről beszélünk, csak neked jobban sikerült megfogni a lényegét. Nálunk is egyszerűen ez ment.

És felnőttként, már a saját káromon is saját időm terhére tanultam meg, hogy nem abból áll az élet, hogy másokat b..szogatunk és másokból viccet csinálunk és alapból az egész nincsen rendben.

Én csonka családban nőttem fel. Kikaptam azért ha őszinte voltam, és azért is ha hazudtam. Így megtanultam befogni a számat, és az érzéseinkről sem beszéltünk soha. Apám érzelemmentes volt, szigorúan fogott és rettegtem tőle. Nekem ez volt a normális. Mikor huszonéves lettem és komoly barátom lett, értetlenül álltam hogy mennyire más az ő családja pozitív értelemben. Az anyuka szeretgette őket, főzött-sütött rájuk, soha nem emelt hangot és nagyon kedves volt. Volt hogy otthon sírtam, hogy nekem miért nincs ilyen boldog családom.

Idén leszek 34 éves, de még mindig kínosnak érzem ha az érzelmeimről kell beszélnem, és nem tudok bízni a férfiakban.

Én sokáig azt hittem, mindenki csak akkor szokott fogat mosni, mielőtt fogorvoshoz megy.

Illetve mindkét szülőm csak évi 2x találkozott a testvérével (karácsony, húsvét), és azt gondoltam, ez teljesen normális, hogy mire az ember felnő, már csak muszájból találkozik a tesójával és alig várja, hogy elmenjen.