Szólt már rátok idegen a gyereketek viselkedése miatt?

Most hirtelen két történet jutott eszembe.

Az első számomra meghökkentő volt. Sétálok a belvárosban, velem szembe jön egy kis srác, nyuszimotorral, anyuka mögötte caplat, mobil lóg a füléről, gyerekre véletlenül sem néz, bámulja a kirakatokat. Macskaköves az utca, kisfiú egyszer csak elvágódik. Elég nagyot zakózott szegény, utcán megfagy körülöttük mindenki, akkorát csattant szegény a kövezeten. Sír teli tüdőből, erre anyuka megáll mellette és tovább telefonál, hogy "nem hallak jól, Ödönke úgy visít, ja éppen most esett el" majd elveszi a telefont a fülétől "Ödönke kelj már föl, tök ciki, mindenki minket bámul". Ödönke lassan levegőt sem kap, úgy sír és nyújtogatja a kezét "anya" felé, hogy ugyan vegye már fel. Anyuka tovább trécsel a telefonon, mintha mi sem történt volna. Na akkor mentem oda a gyerekhez, megvigasztalni. Persze anyukát nem zavarta, hogy egy vadidegen pátyolgatja a kisfiát.

Másik amikor álltam bent a fényképésznél. Igazolványképet csináltattam és várnom kellett 5 percet, amíg kinyomtatták. Bejön egy család (nem mondom, hogy milyen bőrszínűek, csak azért sem :)) anyuka 20 körül, apuka 50es ránézésre, gyerek babakocsis, beszélni még nem nagyon tud. Szókészlete apa, anya, nem és mint utóbb kiderült "kur.a anyád" kristálytiszta kiejtéssel. Na kis kölök fél perc várakozás után elunta magát, úgyhogy elkezdte apja kezéből cibálni, ütni az anyját, közben hevesen kur.a anyázott hozzá, apukával jókat derültek ezen. A boltban tartózkodók megpróbáltak úgy csinálni, mint ha nem vennék észre.

Bár sokszor idegesítenek a hangoskodó gyerekek amikor rossz napom van, én sose szólnék be ilyesmi miatt (legalábbis ha én nem vagyok közvetlenül érintve), semmi közöm hozzá. Inkább fordított esetről tudnék beszámolni, amikor a szülő viselkedett úgy, hogy kiakadtam rajta.

Szentendréről indultam haza egy gyönyörű, napsütéses napon, kicsit melankolikusan sétáltam a szép óvárosban az állomás felé. Az állomáson egy anyukát láttam két extracuki, tündéri gyerekkel. Épp arra gondoltam, hogy mennyire szeretheti őket, amikor teljesen váratlanul anyuci elkezdte ütni a gyerek fenekét, majd jól leb*szta, hogy hogy merészel csoszogni, hát elkopik a cipője talpa, aztán vehetnek újat!

Ettől rossz kedvem lett.

Egyszer hazafelé tartva egy park mellett mentem el. Feküdt ott egy nagytestű kutya. Hogy túl kimerült volt-e, vagy beteg nem tudom, de csak nézett szomorúan a bambi szemeivel. Két 9-10 év körüli kislány meg incselkedett a kutyával. Bottal piszkálták, szemetet dobáltak rá, köpdösték.

1 percre ledermedtem. Nem csak a gyerekek miatt, hanem a két anyuka miatt is, akik 10 méterre a padon cseverésztek.

Se addig, se azóta nem öntött el úgy az ideg, mint akkor. Odarohantam, és torkomszakadtából üvöltöttem a kölkökre, akik szaladtak a 2 muterhoz. Azok meg kiabáltak vissza, hogy mi a bajom. A férjem rángatott el onnan (ha nincs ott, én neki megyek a két ördögfajzatnak).

Esküszöm, olyan ideg voltam, hogy nem is emlékszem hogyan jöttem el onnan. Utólag mesélte a párom, hogy a mutatóujammal húztam egy csíkot a nyakamra, jelezvén, hogy elvágom az összesnek a torkát.

Úristen most már szégyellem. Nem azt hogy kirohantam ellenük a kutya védelmében, hanem hogy én is lesüllyedtem az ő szintjükre.

De nálam nincs pardon, ha állatkínzásról van szó. Hogy lehet egy gyerekben (és az anyjukban) ennyi gonoszság? Milyen felnőtt lesz ezekből?