Van itt olyan, aki próbálkozott öngyilkossággal, de túlélte, és ma már boldog, hogy él?

Igen. Sok olyan eset van amikor a felelőtlen , buta s talán nem is tudnék jelzőt mondani az olyan szülőkre akik főleg önhibályukból tönkreteszik mások életét. Az a mások pedig a gyermekük, s családtagjaik.Szerintem minden gyermeknek sőtt felnőttnek is eszébe jut ez a gondolat. Nem azért mert nem akarnak élni, csupán menekülés a baj elől amit nem tudnak megoldani, s ezek mellé párosul a szeretet hiány is. Olykor és sokat megbotránkozok, azokon a semmirekellő szülőkön akiket ha lehetne annak nevezni de csak csaúfolják őket annak, akik gondolna egyet és kissebb hibákért szaladnak elválni. Szerintem ma ami társadalmunk egyáltalán nem tudja értékelni az életet.

Nm eis beszélve azokat akiknek életet adnak, majd mindenre jók lesznek de arra nem , hogy éljenek. Gondolok itt egy gyermekáldásra. Olvasni pont itt, hogy sorolhatnám a társadalmunk szennyét, és tényleg szemét életet élünk. Ahol a gyerm,ek csak eszköz, pénz s egyebek, de nem gyermek.Persze az is aki nem gyermeknek nézi nem is felnőtt.

Én is úgy nőttem föl ahogy nem kellett volna. Változtattam, most sajnos és ne az én hibámból, nem azért mondom mert , ha nem mert tény úgy vagyok ahogy soha az életben nem akartam lenni. Vannak dolgk amiket magunk irányítunk ami jó nekünk, s főleg ha azok értékteremtő elismet dolgok azok mindnekinek jó. Jó magamnak , családnak, s környezetemnek s a társadalomnak is.

Mennyire rossz tudni azt, hogy milyen sok család ahol kisgyermek is van , most bajban van. Akarata ellenére is. Csupán meggondolatlanság miatt. Mjad a magukat fölnőttnek tituláló szülőnek se nevezhető valamik szaladnak elválni, mert menekülnek a bajaik elől. Aki pedig a vesztese az a gyermek és mindkét fél.Akkor ne is csodálkozom, hogy ehy tizenéves meg akar halni. Meg akar, hogy meneküljön abból amiről nem tehet, s azért, hogy hátha rá is figyelnek. Meret arra vágyik. Szerintem olykor az embernek titulált állatvilág söpredéke , tisztelet a kivételnek, egy akármilyen állat nyomába sem ér. S főleg itt akár tettszik akár nem a nőkre gondolok.

A természetben, az anya ápolja gondozza életre teremti gyermekét, védelmezője a hím, aki gondoskodik róluk. Nálunk , hát lehetne komentálni.

Gondolom, hogy pl egy tigris kölyköt sem kell pszichológushoz küldeni, mert leki gonjai vannak.

Lhet, hogy túl dramatizálom, de amiket itt olvasok és tudom én is, arra nem lehet emberit mondani.Mert ha legalább az állati ösztönünknél maradnánk, semmi gond nem lenne. De olykor az emberek nem , hogy állatnak sem tudom jellemezni. El fogtok itélni, de látni kellene, csupán elolvasni, hogy miről is van szó. ami ezen az oldalon le van írva az a a mi életünket takarja a valóságot.Ebben élünk.

Nekem nem voltak ilyen kaliberű problémáim, 15 évesen éreztem, hogy engem kevésbé szeret édesanyám, mint a bátyámat. Mindig mondta, hogy ez nem igaz csak beképzelem magamnak. Azt hazavittem egy új barátnőt akinek erről soha nem meséltem, mikor megismerkedett anyuval, ebédeltünk és beértünk a szobába akkor megkérdezte, hogy engem nem zavar, hogy bátyámmal kivételezik? Na ez betette a kaput. Most biztos gondoljátok, hogy ez semmi, de nekem anyu nagyon fontos és úgy éreztem, hogy tényleg semmire nem vagyok jó, még az anyám se szeret akinek ez ösztön kéne, hogy legyen. Segítettem otthon, jól viselkedtem, jól tanultam. Nem jöttem rá mi lehet a probléma, talán az, hogy nem fiúnak születtem.

Nagyon meghatározta ez a serdülőköröm, innentől már nem akartam neki megfelelni, feleseltem, a végén kiabáltam vele, mert úgy gondoltam tök mindegy mit teszek úgy se szeret. Nagyon haragudtam rá. 16 voltam mikor eljutottam arra a szintre, hogy nem akarok élni. De ekkor megismertem egy fiút, aki megmutatta, hogy lehet engem szeretni. Innentől anyuval is megint kezdtek normalizálódni a dolgok.

Elvoltam az évek során. Néha mikor egy pici kis nehézséghez értem arra gondoltam, hogy jobb lett volna meghalni.

Aztán már a húszas éveimet tapostam mikor megismertem a jelenlegi férjem. Született tőle egy kisfiam. Nekem Ő rá volt szükségem. Az életem 180 fokos fordulatot vett. Örömmel ébredek fel reggel, sétálok kint. Boldog vagyok. Ő az aki kirántott a gödörből. Nem nagy dolog másnak a lelki vívódásom, és másokhoz képest semmiség, de higgyétek el, hogy nagyon mélyen voltam. Van aki nem is foglalkozott volna ezekkel a problémákkal.

Mikor kiderült, hogy kisfiút hordok a szívem alatt és elmondtam anyunak, ő egy döfésként még odabökte, hogy jajj de jó, hogy nem lány. Igen, azt hiszem ott rontottam el, hogy lánynak születtem.

hát én is próbálkoztam, nem sokon múlt, h most még ittvagyok. bár néha azt kívánom, hogy bárcsak tettem volna meg normálisan..azért mégis örülök valahol, h létezem, mégha olyan szar is az életem.

eléggé labilis személyiség vagyok, depresszióra hajlamos, nagyon érzékeny és érzelmes, ebből adódóan nem tudok/tudtam mindent úgy feldolgozni ahogy azt kéne. a családomban is vannak problémák, amit nem nagyon tudok megoldani, hiszen még egyetemre járok, ezzel kapcsolatban is sok a stressz, meg néha túl is parázok dolgokat.

amúgy ez még régebben volt, 14 éves voltam, felvágtam az ereimet(igen, rendesen, nem csak vagdostam magam). ha több eszem lett volna, akkor be is állok a zuhany alá, de hát addig még nem jutottam el akkoriban, tehát ennek köszönhetően vagyok most itt. az oka nem volt valami túl nyomós, magam sem tudom, hisz akkoriban még feleannyi problémám sem volt mint most. mind a mai napig gondolok rá, hogy megtegyem, hogyha úgy jobban összejön valami..de aztán mindig lebeszélem magam róla, mert legalább anyum és a testvérem miatt nem teszem.

tehát úgy mára már úgy ahogy helyrejöttem, de azt hiszem hogy még mind a mai napig segítségre szorulok. bár kívülről ezek nem látszanak, teljesen átlagos lánynak nézek ki. a barátnőim sem tudnak róla, egyedül anyukám.

22L

Végül is énis igen. 11-edikes voltam, nyárra megbuktam infóból és felvágtam az ereimet mert féltem, hogy anyámék nem engednek egész nyáron számítógépen játszani :P Bár mihelyst felvágtam gyorsan hívtam őket, beszartam azonnal...

Volt haszna, mert utána sokkal komolyabban vettek valahogy, nem tiltottak annyi mindent, biztos féltek, hogy újra megcsinálom. Persze átmentem pótvizsgán is. Mostmeg vannak terveim a jövőre amik szerintem összejönnek és jól fogok keresni majd.

Súlyos depressziós voltam, megmagyarázhatatlan "szomorúságrohamokkal".

Néha rámjött egy olyan érzés mintha épp meghalt volna egy családtagom. Az életemmel se volt minden rendben mert emiatt elmagányosodtam, tusolócsővel próbáltam megfojtani magam, később meg nem voltam hajlandó enni és beszélni, orromon ledugott csővel kényszertápláltak.

Talán a hormonok miatt volt az erős depresszió, azóta helyrejöttem, bár ma se vagyok vidám, egyetemen sehová se haladok. Meg hát a társasági életem is nulla.