Csak én nem látom értelmét a halotti tornak? A gyász közepén semmi kedvem lakomát csapni. Nem értem miért jó ez

Én is furcsa szokásnak tartom, nehéz megértenem a miértjét. Mikor a mamám meghalt, elmentünk egy étterembe (mama gyerekei és unokái), ahol jó emlékeket idéztünk fel a mamáról, ettünk és mentünk is haza, ezt is indokolatlannak tartottam, de ez a szokás, ezt tartottuk.

Ellenben exemet kísértem egy torra, eleve az elhunytat sem ismertem, de zaklatott a családja, hogy nekem is el kell mennem, mert jajmitmondanak. Ott volt millió féle kaja, sütemény és úgy ittak, mintha disznóvágás lenne. Kifordult a gyomrom, hogy meghalt egy hozzátartozójuk és nagyban buliztak..

Az, hogy hosszú évszázadokon, (egyes feltételezések szerint bizonyos hagyományok esetében évezredeken) keresztül messze nem olyan kapcsolatunk volt a halállal, nem úgy álltunk hozzá ahogy most. A jelenlegi megközelítésünk a 20. század környékén kezdett kialakulni a rohamos urbanizáció, háborúk és technológiai fejlődés hatására.

Főleg a paraszti, pásztor és mocsári halász rétegekben az öregek halála, bár valamelyest szomorú esemény volt, nem úgy tekintettek rá, mint minden végére, hanem egy túlvilági élet kezdetére.

Amikor az öregek, betegek érezték, hogy közeleg a vég az egész falu elkezdett készülni rá, mint egyfajta eseményre, a közösségnek amiben éltek aktív része volt az elmúlás teljes folyamatában. Mindenkinek meg volt benne a maga szerepe, a szűk család írt a rokonoknak akik távolabb éltek, hogy ideje jönni, imádkoztak a távozóban lévő szerettük mellett "jó halált" akartak neki, a szomszédok vittek nekik ételt, hogy ne kelljen főzniük, a férfiak elkezdték megásni a sírt, a sírató asszonyok meg készülni kezdtek a síratásra stb, a temetések sem úgy néztek ki, mint most, sokkal személyesebb jellegük volt, nem voltak ennyire gépies jellegűek. Egyes területeken a halottra, mint szóvivője is tekintettek, üzenni lehetett általa a túlvilágra.

Na most miután lezárult a temetés, akkor jött a tor, et egy régi még a honfoglalás előtti, kereszténységet megelőző időkből maradt meg, majd a kereszténységhez idomulva változott. A sámánista/spirituális felmenőink esetében, amiben erőteljes volt a halottkultusz, az ősök és a halott szellemének megbékítésének érdekében zajlott, különböző áldozatokat és rituális táncokat mutattak be, mivel úgy tartották, az a halott, akinek nem ülnek rendes tort megharagszik és visszajár kísérteni hozzátartozóit. Egyes területeken sírni sem volt szokás a három napos mély gyász után, mert úgy tartották, az élők könnyei visszatartják a holtakat. Ennek a hitnek maradványai egészen a 19. század végéig megmaradtak, egyes helyeken még a annál is tovább.

Valamint a praktikum is szerepet játszott ezen szokások fenntartásában, mert a messziről érkező rokonokat meg kellett etetni. Azóta pedig a hagyományok őrzése miatt tartják őket, meg hogy legalább ilyenkor összegyűljön a rokonság, a barátok.

Mondjuk én a bánatomat mindig evésbe folytom. Nem jó szokás, de magamból kiindulva én pont emiatt látom az értelmét a halotti tornak.

Egyébként meg szerintem alapból az lenne a tor célja, hogy az esetleg régóta nem látott rokonokat kicsit összébbhozza. Pl, ha egy nagy családban a becsben tartott nagyi meghal, akkor legalább a temetés után vált egy-két szót pl. a két, évek óta két különböző országban élő unokatestvér.

Itthon is arról szól a tor, hogy egy kicsit még beszélgessenek a régen nem látott rokonok, családhoz közelálló jóismerősök, akár az elhunytról és a közös emlékekről. Egyfajta stresszoldás (levezetés) ez a szertartás után, és egy utolsó alkalom amikor a szeretett személy miatt gyűlnek össze.

Nem ülnek már terített asztalhoz a legtöbb helyen hanem hidegbüfé jellegű, 1-2 harapással eltüntethető falatkákkal oldják meg, ezt akár rendelni is lehet, vagy ügyesen főző-sütő ismerős is elkészíti.

A halotti tornak abban a formában, ahogy én találkoztam vele, nincs értelme. Ott, ahol tort tartanak, a rokonság még a hagyatéki tárgyalást sem várja meg azzal, hogy egymás torkának ugorjon, hanem már a toron elkezdik felemlegetni, hogy ki mit tett az elhunytért és miért jár neki több, mint a többieknek. Főleg, ha egyik-másik nagyon okos apuka némi pálinkával befűt az agyába, anyuka meg feltüzeli, hogy álljon ki magáért, nehogy mán ez a nyikhaj kisemmizze őtet.

Aki pedig tényleg foglalkozott az elhunyttal, az általában ott sincs, mert vagy a temetkezési vállalatnál intézkedik, vagy a gyereket viszi vissza iskolába, hogy a délutáni korrepetálásra még odaérjen, vagy ő maga is húz vissza dolgozni, mert úgy tudott csak elkéredzkedni, hogy a délutáni áruátvételre még visszaér.

Függetlenül attól, hogy állást foglalnék a tor mellett vagy ellen, azért a kommenteket olvasva nekem a következő jött le:

A tor önmagában mint hagyomány szép szokás, egy életnek az eltemetés utáni végleges lezárása.

Ebből aztán melyik család mit hoz ki, az meg kizárólag tőlük függ.

Hogy aztán ebből csendes megemlékezés lesz e vagy részeg dajdajozás, kapzsi vitával fűszerezve, az a család, illetve a családtagok hű tükre.

Ez pontosan olyan kifutású lehet, mint egy lakodalom.

Vannak családok, ahol kulturáltan ünneplik a nászt és a pár van a központban és vannak, ahol csak a pénzről, a zabálásról, de főleg az ivásról szól az egész. Sokszor csak a rongyrázásból, illendőségből meghívott, alig ismert részeg emberek gyülekezete, akik végighányják az udvart.

Akkor ezzel az erővel a lakodalomra is mondhatjuk, hogy értelmetlen dolog, elég csak a párnak elmenni az önkormányzatba és kész.

Mindennek annyi értelme van, amennyi tartalmat, értelmet mi emberek teszünk bele.

És hogy még valami személyest is mondjak:

Anyámnak azért nem volt tora, mert én a gyereke nem tudtam neki rendezni.

A több mint 3 éves rákban haldoklása, temetése, minden tartalékomat felemésztette, jószerivel még a saját evésem, számláim fizetése is gondot okozott.

Apámnak meg, aki 82 évesen hunyt el azért nem volt tora, mert már szinte senkije nem volt. Testvérei, barátai már mind meghaltak, az unokatestvéreim külföldön éltek születésük óta, mondhatni nem is ismerték.

Volt 10 ember a temetésén, abból 5-ről azt sem tudtam kicsoda.

Szóval, nálunk ez így volt.

Ettől még nem vitatom el egy nagy és szerető család igényét a torra, ha nekik ez fontos.