Hogy fogadjam el? (Meghalt mamám)

Részvétem!

Nekem a nagypapám halt meg, mikor pont ennyi idős voltam mint te most. Azt hiszem az elején nem sírtam, csak le voltam bénulva belül, és nagyon-nagyon fájt, de valahol fejben talán el sem hittem igazán hogy nincs többé. A temetés pont a halála után 1 héttel volt, előtte este alig aludtam, fejben "beszélgettem" vele. A temetés volt az a pont ahol az egész kitört. Láttam az urnát, és nem értettem, hogy az az erős, vidám férfi aki az én nagypapám volt, hogyan lehet ott egy kis vázányi urnában. Ez a része még ma is kicsit "tagadós" nekem, valahogy úgy van fejben, hogy biztos nem abban a kis urnában van, hanem valahol, nem tudom hol de ott tuti nem. De szerintem még így is "jobb", mint egy koporsós temetés (hát még ha nyitott is). En majdnem egy évig egy naplót írtam Papának, mintha csak elmesélném neki a napjaimat ahogy eddig. Talán 2-2,5 évre rá mondanám hogy feldolgoztam (hozzászoktam a hiányához), de ebben az is közrejátszik, hogy anyám szerint csak neki fájt, mi nem tudjuk mit érez (nekünk valóban nem halt meg az apukánk, de ettől még más módon pokolian fájt).

Talán 1 év is lesz, lehet több, lehet kevesebb mire mondhatni feldolgozod. Azt te tudod, hogy jót tesz-e ha sokat beszélsz róla, vagy inkább magadban dolgozgatod fel, de semmiképp se félj segítséget kérni, akár családtól, barátoktól, akár pszichológustól. Később majd, ha tisztábban tudsz gondolkodni, a szép emlékeket idézd fel, a köztetek levő különleges kapcsolatot, nézz fényképeket, menj ki a temetőbe, ha úgy érzed húzz fekete ruhát, vagy egy kis fekete szalagot tűzz magadra. Ez abszolút a te harcod lesz, de biztos vagyok benne, hogy menni fog!

Részvétem és kitartást!