Szerintetek is érzéketlen és felszínes vagyok, ha meghalt anyukám, és fontolóra vettem, hogy elmennék egy koncertre?

Az édesanyád elvesztése életre szóló fájdalom. Magadban hordozod őt, a lelkedben, sőt, a sejtjeidben, hiszen belőle is vagy.

De az élet megy tovább a mindennapokkal és az ünnepnapokkal.

Nem az a gyász, hogy elzárom magam a külvilágtól.

Éld úgy az életedet tovább, ahogy az a korodnak, érdeklődésednek megfelel. Tanulj, művelődj, szórakozz, dolgozz, járj társaságba, építsd magad, keresd az örömöt az életben.

Ő is azt akarná.

Nem fog tetszeni a nyers válasz: fejezd be a fölösleges mártírkodást. Ami történt, az már megtörtént, akár otthon a 4 fal között ülve sajnálod magad, akár nem, nem változik. A gyász mindig az itt maradottakról szól amúgy is. Menni kell tovább, őszintén szólva senkit nem fog érdekelni, hogy 1 év múlva te mit csinálsz. Ennyi erővel soha többet ne merj szórakozni vagy nevetni... Abszurd ugye?

Ha nem tudod feldolgozni, keress fel pszichológust, de az ilyen fölösleges önsajnáló köröktől kíméld meg magad.

Azt döntsd el, hogy melyiket lenne könnyebb utána majd elviselni: azt, hogy elmentél, vagy azt, hogy nem mentél el a koncertre? Attól, hogy elmész, nem leszel érzéketlen. És attól, hogy nem mész el, nem leszel mélyen érzőbb.

Fogd fel vigasztalásnak: ha az anyukáddal már úgyse lehetsz együtt, miért ne mehetnél el legalább a koncertre, hogy valami jó is történjen veled?

Nem gyászolni kell! - főleg nem kétszínűen, csak a környezetnek mutatva.

Emlékezni kell - és örülni a szeretetnem együtt töltök napoknak.

Anyud örülne, ha életében mennél a koncertre?

Ha igen, menj nyugodtan, ne törődj azzal, hogy Mári néni és Pista bácsi mit mond!

Ha nem örülne neki, akkor is menj, hiszen elhunyta miatt már megbántani nem tudod.

Bocsánat!

"szeretetnem" helyett "szeretetben"-t olvass. kérlek.