Feldolgozni, elfogadni, hogy a lányunkból semmi nem lesz? Hogyan?

Nyár óta van egy párkapcsolata, ott a férfinek már van egy kislánya. Ismerjük a férfit is, a kislányt is, nincs velük gondunk amúgy.

Azzal viszont igen, hogy a lányunk tegnap tényként közölte, hogy nem kezdi el a tavaszi félévet az egyetemen. Mikor kérdeztük, miért, azt mondta, hogy mert most elsős a kislány, sokat kell vele hétköznap foglalkozni, mert jár sportolni, angolra, zongorára, szolfézsra iskola után, utána még otthon is tanulnak, játszanak, vacsoráznak. És hogy neki ez egyetem mellett nem megy, mert hogy a párja 5-ig biztos dolgozik, van, hogy tovább. A gyerek anyja Svájcban él, rá ilyen tekintetben nem tudnak számítani. Nagyszülők vidéken.

Mondtuk, hogy akkor menjen át levelezőre, az nem jó, mert úgy hétvégére nem tudnának semmi programot szervezni.

Ismerem a lányunkat, tudom, hogy nem fogja ő azt a szakot folytatni 3-4 év múlva. Azért is fáj, mert az ember szeretné, ha a gyereke megállná a helyét az életben. Valamint amióta ő egyetemista, mi a férjemmel, szüleinkkel erőnkön felül támogattuk. Az én fizetésem konkrétan nem elég rá egy hónapban... Mi fizettük a havi kiadásait (albérlet, bevásárlások stb.). Szüleim a kevés nyugdíjukból félévente kigazdálkodták a tandíját, anyósomék két lakáskasszát vezetnek neki évek óta. Most azt érzem, hogy milliókat dobtunk ki éves szinten az ablakon... A nagyszülőknek még el sem mertük mondani. Férjem magában forrong, meg hogyha vége lesz a szerelemnek, ide ne jöjjön.