Mennyire nehéz egy szülőnek elfogadnia, ha valamelyik gyereke nem akar utódokat?

Sajnos nem tudtam hamarabb írni, mert az elmúlt két napban rengeteg fát kellett összevágnom, este pedig már nagyon fáradt voltam.

Azért írtam, hogy nehéz erről beszélni és garantáltan ellenszenves leszek tőle, mert előfordult már olyan, hogy egy ismerősömnek beszéltem róla és enyhén szólva is nagyon nem tetszett neki, amikről beszéltem. Megpróbálom most összefoglalni, hogy mi az én gondom. már önmagában a leírása is jól esik nekem. Szóval:

Amikor megszülettem, teljesen ugyanolyan voltam, mint bárki más. Azonban, ahogy nőttem, más gyerekekhez képest jóval csendesebb és visszahúzódóbb voltam és nehezen barátkoztam bárkivel is. Sajnos ezzel együtt járt az is, hogy egyre gyakoribb céltáblája lettem másoknak és ez nyomot is hagyott bennem. Később elkezdtem változni ilyen téren, sokkal nyitottabbá váltam, de ez közel sem ment úgy, mint ahogyan szerettem volna.

Ami a családi életemet illeti. A családi, rokoni és ismerősi körben mindig is kívülállónak számítottam. Úgy érzem, igazán soha nem fogadták el, hogy nem vagyok olyan, mint a nagy átlag, hanem másképp gondolkodom, érzek és teljesen másképp állok sok dologhoz, mint ők. Mivel nem fogadtak/nak el, ezért ezzel az is együtt jár, hogy soha nem számított a véleményem úgy, mint bárki másé. Bármiről is beszéltem, a szavaimnak soha nem volt olyan súlya, mint bárki másénak. Sokan még ma is úgy kezelnek, mint egy hülyét, aki alsóbbrendű személy.

Ami a legfontosabb problémám, az most jön. Rendkívül kevés ideig élhettem eddig párkapcsolatban. A szexualitás, mint olyan, még annál is kevesebb ideig jutott nekem. Bulizás, szórakozás-ezekben mindig másokra voltam utalva, ha sikerült néha napján eljutnom egy-egy buliba, az már komoly eredmény volt. Sosem volt részem kalandozásban, alkalmikban-pedig nagyon szerettem volna, de ez nem az én döntésem volt. Mindezek miatt egy frusztrált és kiéhezett idióta lett belőlem, aki teljesen ellentétes azzal a képpel, amit a megjelenésem és stílusom sugall. Ha bármikor is érne engem kísértés, nem az érdekelne, mennyire erkölcsös ez, hanem az, hogyan tudnám megtenni lebukás nélkül. Az ok, amiért nem tudnék nemet mondani, pontosan az, hogy soha nem lehetett részem ebben. Nekem pedig, mivel "én nem vagyok olyan" soha nem is bocsátaná meg egy nő sem.

Ebből következik "AZ ÉN FAJTÁM" elnevezés is. Mások nyíltan megtehetik és rendben is van ez mások szerint, mármint a tombolás. Én nem tehetem meg, csak szeretném, a neten felbukkant elmélet szerint pedig az ilyen ember nem más, csak egy töketlen lúzer, aki emellett még egy szemét patkány is, aki messze nem nevezhető férfinak.

Előfordulhatna persze, hogy összeházasodnék valakivel és lenne gyerekünk, kísértés pedig nem érne, vagyis hű maradnék. Ettől függetlenül, valahányszor fiatalokat látnék, újra és újra rám törne az a kegyetlen érzés, hogy "ők bezzeg megtehetik, sokkal magasabb rendűek, mint én". Ez az érzés nap mint nap előjön és gyakran már elviselhetetlen.Egyszer valószínűleg eljutok majd oda, hogy teljesen besokallok és akkor vége lesz a játéknak.

Amíg egyedül vagyok, addig más a helyzet, de ha a leendő feleségemet és gyerekeimet hagynám így ott, akkor az tényleg egy utolsó dolog lenne a részemről.

Még valami: bár most ott tartok, hogy nem akarok utódokat, néha azért eszembe jut, hogy mi lenne, ha mégis lennének majd valamikor. Állandóan attól tartanék, hogy nekik is ugyanazt kellene átélniük, amit nekem, mert esetleg sokban hasonlítanának rám. A tapasztalataimból okulva azt hiszem, tudnék majd nekik segíteni, de nem lehetnék mindig ott és úgy érzem, beledöglenék, ha azt látnám náluk is, hogy szekálják őket és nem tudják megvédeni magukat, sikertelenek lennének ők is a másik nemnél és soha nem érezhetnék magukat egyenlőnek másokkal. Elég ezt egyszer is átélni, jelenleg úgy gondolom.

Egyelőre röviden ennyi, de ez nagyon összetömörített leírás volt.

Itt vagyok megint. Szerintem, amiket most fogok leírni, azok majd megmagyarázzák neked, miért gondolkodom így.

Egy cseppet sem értetted meg és fogtad fel az én problémámnak a nagyságát. Ez nem olyan, hogy minden ember megteheti, aki csak akarja. Ezt te tényleg komolyan gondoltad? 7 év telt el azóta, hogy utoljára ideadta magát nekem valaki pusztán önmagamért. Nála is közel egy évig kellett pedáloznom, mire megtörtént. Azóta évek teltek el és végül tavaly úgy döntöttem, elég volt. elmentem prostituáltakhoz, többhöz is. idén is elmentem néhányhoz. isteni szerencse, hogy legalább ők léteznek, különben nem is láttam volna meztelen női testet.

Semmit nem jelentek férfiként a lányok szemében. Sem ismerkedni nem tudok, sem vonzalmat kelteni. Nem vagyok több, mint egy pohár langyos víz.

Semmiféle önbizalommal nem rendelkezem. Időnként, mikor egyedül vagyok itthon és valami kiváltja, szabályosan őrjöngési rohamok jönnek rám. Jó lenne ilyenkor egy boxzsák, ennek híján az egyik ajtón vezettem le többször is a feszültségemet. Be is tört, nehéz volt később megmagyaráznom, hogy miért.Ez a feszültség nem kimondottan a nemi vágytól keletkezik, inkább a tudattól, hogy ennyire semmit nem érek.

Gyűlölettel vegyes irigységgel nézem azokat, akik sikeresek a másik nemnél, legyen az férfi vagy nő. Ha nem járna érte börtönbüntetés, talán már el is intéztem volna egy-kettőt. Már a nézésük is fáj.

Most nyáron egy görög nyaralóhelyen dolgoztam. Nem volt rossz hely, ennek ellenére itt is előjöttek ugyanazok a rossz érzések. gyakran esett meg velem, mikor kint voltam a tengerparton, akkor muszáj volt elkezdenem bámulnom a földet, mert úgy éreztem, hogy különben ott halok meg, ha tovább kell bámulnom a lányokat. Az egyik este, mikor az utolsó hetemet töltöttem ott, kiszúrtam messziről egy magányos és részeg lányt. Kimentem velem a tengerpartra, ott beleült az ölembe. Az egész testem elkezdett remegni, mert úgy éreztem, hogy most végre sikerülni fog, ami eddig még sohasem.Hazavittem hozzám, erre ő le is feküdt aludni. Én akartam, de ő ekkor már tiltakozott. Végül visszavonulót fújtam, de aznap éjjel szinte szemernyit sem aludtam, úgy dübörgött a fejemben az adrenalin!

Egy hajszálon múlott csak, hogy erőt tudtam venni magamon és nem erőszakoltam meg.

Levontam a tanulságot: soha, még egy totálisan részeg lány sem tenné meg velem önszántából, csakis és kizárólag pénzért. Ezt a tényt már régen felismertem, mégis nagyon nehéz, sőt, inkább lehetetlen elfogadnom. Éjjelente nyüszítek az ágyamban, mint egy kivert kutya.

Továbbá vannak itt a fórumon az úgynevezett megmondóemberkék, akárcsak a való életben. Ők azok, akik az én fajtámat is megnevezték. töketlen, lúzer, balf...sz.

a helyzetemen nem tudok változtatni, viszont nekik tudnék ártani, ha szembekerülnénk. Sokszor gondoltam már rá, hogy súlyosan bántalmaznám őket vagy még rosszabbat tennék velük. Természetesen ekkor is mehetnék a börtönbe és ezek után már mindegy lenne, mit terveztem az életemben, mehetnék csövezni az utcára, mivel senkinek nem kellenék, sem dolgozni, sem az emberi kapcsolatokat illetően.

bizalmatlan is vagyok, mivel ha eddig nem voltam kelendő, ezek után miért érdekelnék bárkit. Maximum azt tudom elképzelni, hogy jobb híján már én is megfelelnék valakinek, mert mindenáron gyereket akar már, bárkitől.

Amikor bekerülök egy-egy baráti körbe, hamar megkapom a magam beosztását. én vagyok a hasznos kiegészítő emebr. Aki jó hogy van, elfér a többiek mellett, néha még gondoskodik is egy kis szórakozásról, de emellett teljesen jelentéktelen. És ezt rendre észreveszem mindenhol, rendre hülyének tekintenek, másodlagos személynek.Volt olyan, hogy a saját unokatestvérem mondta a szemembe-nyilvánosan, nagyobb társaság 8más rokonaim) előtt, hogy nem tart egy különösebben értelmes embernek.

Több más emberben is csalódtam még közülük, egyiket "sem érdekelte az én nyomorom".

Elvégeztem a Főiskolát, szintúgy egy OKJ-s tanfolyamot, illetve a nyelvekkel sem állok hadilábon, különben Görögországban sem boldogultam volna, mégis kevesebbnek érzem magam, mint sokan mások. Pedig állítólag az önbizalom ott kezdődik, hogy az ember büszke lesz az elért eredményeire, nekem mégsem megy.

Voltak, akik a környezetváltást javasolták. Ez mindenképpen szükséges lesz, mert a jelenlegi lakhelyemen nincs perspektíva a jövőre nézve. De nem tudom, hogy egyáltalán hogyan állnám meg a helyemet máshol. Azonkívül azt sem tudom, mi történik majd, ha kikerülök majd akár egy "légüres" térbe, ahol végképp minden lehetőségem bezárul arra, hogy legyen valakim. Vagyis mindenkinek lesz ott valakije, zárkózottak lesznek, stb...

Ami a jövőbeli családot illeti. Nem hiszem, hogy túlzottan sokat tudnék adni majd az enyéimnek. Engem mindig megtalált valaki az eddigi életem során és sosem tudtam magamat megvédeni. Ha ugyanezt kellene látnom valamelyik gyerekem esetében is, akkor ismét ugyanazt a tehetetlenséget érezném. Ezt pedig jobb lenne megelőzni.

Ami pedig az öngyilkossági gondolatokkal való játszadozást illeti. Tudom, hogy nem egészséges. De azt is, hogy valamikor eljön majd az a pillanat, amikor úgy érzem majd, hogy nincs tovább. Ha egy feleség és két gyerek mellett történne meg ez, akkor cserbenhagynám őket és ezt nem akarom. Igazság szerint eddig is az akadályozott meg benne, hogy gyáva féreg vagyok és félek attól, hogy fájna. Ha sikerülne olyan megoldást találnom, amivel biztosan, gyorsan és mindenféle fájdalom nélkül ki tudnám iktatni magamat, akkor nem haboznék. Inkább egy emberrel kevesebb, mint sok bajjal több.

Nagyjából ez lenne. amint azt már mondtam, jólesik leírni, mivel senkinek nem beszélhetek róla. És köszönöm a türelmedet és a megértésedet.