Kikészít a 18 éves lányom és a 24 éves fiam, mit tennétek a helyemben? 53 éves budapesti anyuka vagyok, akit 3 agyműtét után leszázalékoltak, vagyis: nem dúskálunk anyagiakban.
A férjem egy szelíd ember, aki (velem együtt) mindent megtett azért, hogy a két gyerekünknek „mindene” meglegyen, vagyis első helyen mindig a család állt számunkra. Beláttam mára, hogy túlzottan engedékenyek voltunk, és az általunk helyesnek vélt demokratikus nevelés csak rosszhoz vezetett. A lányunk most fog érettségizni, jó tanuló, de itthon elviselhetetlen, állandóan követelőzik, mivel egy nagyon gazdag társaságba került, akiknek természetes, hogy mindent megvehetnek. Velünk rondán beszél, üvöltözik, ha nem kap meg valamit, beszélni vele nem lehet, mert szó szerint leüvölti a fejünket, semmiben nem segít, állandóan azt vágja a fejemhez, hogy rossz (ennél keményebb jelzőkkel!) anya vagyok. Ha ezt nekem meséli valaki, hogy egy ’gyerek’ a szüleit állandóan terror alatt tartja, el sem hinném. Szerinte neki minden jár, mert ő ugye tanul, így semmit nem kell tennie egyebet. Havonta 25 ezer forintot kap tőlünk (nagy nehézségek árán), amit persze elkölt, úgy, hogy azt üvölti, hogy semmi közöm hozzá, mire. Aztán kezdődik a követelésáradat. Most fejébe vette, hogy fizetősre fog menni az egyetemen, és persze hozzám vágta, hogy kezdjünk el gyűjteni a tanulmányaira. Nem bírom tovább, próbáltam vele leülni megbeszélni a dolgokat, nem járt eredménnyel. A fiunkat pedig, akit - miután többször meglopott bennünket -, nagy nehezen kiraktuk itthonról 6 hónapja, mert érettségi után egy szakmát volt hajlandó elvégezni, és megszerezni az OKJ végzettséget, pedig négy évig járhatott nappalisként tanulni, végig mi tartottuk el. Azért tartom reménytelennek a helyzetet, mert most sem hajlandó munkát keresni magának, vasárnaponként eljön hozzánk, és elpanaszolja, hogy nincs pénze, azt várja, mi adjunk. Csak azért iratkozott be egy OKJ oktatásra, hogy felvehessen diákhitelt, amiből megpróbálja fenntartani magát. De nem jár be tanulni, csak beiratkozáskor járt bent. Nem érti meg, hogy a hitelt vissza is kell majd adni. Nem tudom, mit tegyek, mert semmiben nem hallgat ránk: munkát nem keres magának, nem tanul, közben állandóan azt mondogatja, hogy melyik haverját mennyi pénzzel támogatják otthonról. A férjem nem képes a sarkára állni, mert még mindig azt hiszi, hogy mindennek a megoldása a mi kötelességünk. Én már nem bírom tovább az állandó veszekedéseket, reménytelen vitákat.
Nincs szükségem letolásokra, mert tudom, hogy sok dologban mi (a férjemmel rontottuk el), de a tűrőképességem végére értem, és úgy érzem, akár a halálba is menekülnék, mert nem bírom tovább. Ha van hathatós ötletetek, arra lenne szükségem, mert nincs kihez fordulnom.
válasza:Ahhoz, hogy a családsegítőnél tanácsot kérjetek, nem kell a gyerekeknek is ott lennie. Eddig sem volt bennük semmiféle együttműködési hajlandóság veletek, miért pont ebben lenne? Akármit is javasolnak, a végrehajtása csak rajtatok múlik. Nektek kell a férjeddel egymásnak vetnetek a hátatokat, hogy kimásszatok ebből a helyzetből. Mi lesz, ha a fiadat kidobják az albérletből?? Írjátok meg neki, hogy még 1 hónapig vagytok hajlandók fizetni az albérletét, tovább nem. Ez idő alatt keressen magának munkát. Mindegy, hogy mit, legyen egy bejelentett 8 órás állása, ahova naponta bejár, és pénzt kap érte. Ha nincs, mehet a híd alá, mert nem bírjátok tovább anyagilag. Szerinted azokkal mi szokott történni, akik mögött nincs két jóbolond szülő, aki pénzzel tömje?? Mindegyik öngyilkos lesz? Egy túróst...Elvállalják a legsz@rabb melót is, hogy legyen miből élni, ha tudják, hogy tényleg csak magukra számíthatnak. A lányotoknak pedig mondjátok meg, hogy innentől az iskolai kiadásait, és az élelmezését tudjátok finanszírozni, mert több nincs. Ha őrjöng,és hisztizik, akkor sincs. Lehet hétvégi diákmunkát vállalni, majd akkor lesz, az amit megkeres magának. Nyugodj meg, esze ágában sem lesz sem elköltözni otthonról, sem kiprovokálni, hogy kihajítsátok. Hova a fenébe menne? A pénzes barátok bulizni jók, de ők is anyuka apuka pénzét szórják, és nem a saját lakásukban élnek. Max 2 napra látnák őt vendégül, amíg kiduzzogja magát, aztán megkérnék, hogy menjen szépen haza.
Az a legnagyobb baj Kérdező, hogy lelked mélyén te is attól félsz, hogy a gyerekeidnek valami baja történik, ha végre le kell szállniuk az általatok kreált álomvilágból a földre. Nem lesz semmi bajuk, túl fogják élni. Csak el kellene végre kezdeni visszarángatni őket a való világba.
Kedves 31!
Nagyon köszönöm megerősítésedet és kedves soraidat. Mindenképpen megfogadom a tanácsotokat, és a férjemet is be kell vonnom, mert teljesen lerokkanunk különben, és akkor valóban nem lesz a gyerekeknek senkijük, akire ebben a kemény világban számíthatnak, persze bulizáson kívül. (ezt még egyikük sem értheti meg, így tudom, hogy 'utálni" fognak, de a banki adósságok nem teljesítése különben kilakoltatással járhatna. Így 'utálattal", de lesz hol maradnunk, legalább hármónknak.
válasza:Tudod, néha akkor vagy igazán jó szülő, amikor "utálnak" a gyerekek, de te pontosan tudod, hogy az ő érdekükben kell megtenned amit teszel.
"...ezt még egyikük sem értheti meg,..." épp az a baj, hogy eddig nem mertétek őket szembesíteni az elvárásaik, és a realitások közötti különbséggel. Holott nem kisgyerekek már, igenis tudniuk kell róla, ha a szüleiknek komoly gondjaik vannak. Tudom, hogy ez borzasztó nehéz, mert az ember hajlamos egy lúzernek érezni magát attól, hogy Xy képes bármit megadni a gyerekének, én meg nem... De most már semmi okotok rá, hogy megpróbáljátok fenntartani a "mindenható szülők" látszatát. Egyelőre ti vagytok a család fenntartók, és ti diktáljátok majd a feltételeket. A gyerekek pedig tudomásul fogják venni, mert pontosan tudják, hogy rajtatok kívül, a világon senkit nem érdekel, mi lesz velük. Csak legyetek kitartóak, erősek, és menni fog!:)
válasza:Igen, meg tudnám tenni, hogy kihajítok az utcára egy gyereket, ha már VÉGKÉPP kifogytam a megmentési lehetőségekből. Ahogy képes volnék a lábamat is levágatni, ha elkezd üszkösödni és megtartása az életembe kerül. Sokszor van olyan döntési kényszer, amikor nincs jó megoldás, csak a rosszak közül muszály kiválasztani a legkisebbet. Egyébként meg evolúció van, akármennyire is tagadják, a vadhajtásokat a Nagy Kertész akkor is lenyesi, ha a fa az összes ágával tiltakozik ellene.
A ti esetetekben ez azt jelenti, ha életetek végéig tutujgatjátok a gyerekeket, az végén az ő gyerekeik is a ti gondotok lesz és beleőrültök. Ismerek élő példát is erre. Szülők elkényeztetett lánya beválasztotta magának a bűnöző nagymenőt, lett két unoka, egyik agyilag defektes kisfiú, aki rendszeresen elkóborol, másik egy szintén elkényeztetett lányka. A vejkó autóbalesetezett, mert azt hitte, a versenypályán van, a lányuk meghalt, vejkó tolószékbe egy pár évre, unokák a Szülőkre maradtak, mert közben a vejkó jelen pillanatban is börtönben ül a viselt dolgai miatt. Közben a lányunoka összeállt egy csávóval, az örökségét pillanatok alatt eltapsolta, a lánya halála és a többi baj miatt Anyuka agyvérzést kapott, most az agya egy szivacs, töredéke működik, Apuka pátyolgatja és üvöltözik vele, vagy csak hallgat, eteti, itatja a feleségét, az unokákat. A lányunoka sem normális, nem lehet egyedül hagyni a lakásban mert fóbiája van tőle, de egyedül vásárolni sem hajlandó elmenni, mert fél. Született a lányuknak egy gyereke, szerinted azzal valójában ki törődik? Lehet tippelni...
Az a szerencséjük, hogy Apuka jól menő vállakozó iparosember volt, tele lóvéval, ami most kopik rendesen. Bár, lehet, hogy jobban járt volna, ha nem, s most nem csüngene rajta a sok vérszívó selejt. A baj csak az, hogy tulajdonképpen ő volt az, aki annak idején annyira csak a pénz, a munka bűvöletében élt, hogy nem ügyelt oda, a gyereke értékrendje, nevelése megfelelő legyen, egy eltartott és "ráérő" feleség nem garancia arra, hogy a családban minden rendben van. Most ezt szívja meg, élete egy pokol, mert ha el is lett rontva, de időben nem csapott az asztalra, mindig csak sodródott az eseményekkel.
sheriffkoma: Sajnálom a helyzetedet, de mint édesanya nem tudom felfogni, hogy írhatsz ilyet. Én nem bírnám elviselni sokáig, ha nem tudom, mi van a gyerekeimmel...
Kedves Évi. Nekem három gyerekem van, velük is meg vannak a problémák. Nehéz jól dönteni ebben a helyzetben, egyetértek azzal, hogy drasztikus változtatás kell és határozott fellépés. Én a helyedben elmennék pszichológushoz vagy családterápiára. Vannak olyan helyek, ahol nagyon segítőkészek.
Az enyémek sem kicsik már (16,20,25 évesek). Nem tudom merre laktok, milyen a környezetetek, milyen ismerőseitek vannak, stb. A nagyobbik lányom barátja hasonló helyzetben volt. A szülei kirakták otthonról, mert semmit nem csinált. Még elpakolni sem volt hajlandó, nem végezte el az iskolát és sokat veszekedtek. Hetente többször a haverjaival (ha egyáltalán lehet azoknak hívni őket) éjszakázott és be is rúgtak többször. Ezt megelégelve a szülei megtiltották, hogy többé hazamenjen. Néhány hónapig ismerősöknél, néha nálunk volt. Láttam, hogy nagyon megviselte, depressziós volt, rossz kedvű. Négy hónap alatt teljesen tönkrement. Előtte nem használt drogot, de rászokott, mert többször túladagolta magát, alig élte túl. Most pszichiátrián fekszik és gyógyszereket kell szednie. Szerintem kegyetlenség volt a szüleitől ezt tenni. Tudom, hogy ezek megbocsáthatatlan tettek, de én nem viseltem volna el, hogy ennyi ideig távol van. Próbáljatok vele őszintén beszélni, hogy nem adtok neki többé pénz, ételt is keveset, a szállásba ő fizessen bele havonta. Miért lopott tőletek? Lehet, hogy megbánta és nem tenne ilyet többé. Én a helyedben megoldanám, hogy ne férjen semmilyen értékhez hozzá, úgy nem történhet hasonló. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy nem beszéli meg a problémákat egymással a család.
A lányoddal is nehéz lehet. Megértelek, az én nagyobbik lányom is hasonlóan viselkedett közel két évig. Megvontam a zsebpénzét, különóráira nem kapott több pénzt. Megmondtam, hogy diákmunkából kell, hogy fedezze az extra kiadásait. Ezen kívül nem engedtem többé, hogy "csicskáztasson". Szó szerint én csináltam meg neki mindent és vittem be, amíg ő semmit nem volt hajlandó csinálni. Borzasztóan nehéz nemet mondani, de bizonyos dolgokban muszáj nem engedni. Akkor kapott zsebpénzt, amikor megcsinált néhány házimunkát és a stílusán is változtatott. Hosszú időbe telt, ha jól emlékszem két év kellett, amíg normális lett a kapcsolatunk. Most is vannak összezörrenések, de általában megbeszéljük. Szerintem gondold át, hogy mit fogsz lépni, gondolj arra, hogy tudnátok ismét normális családként élni. Persze, csak, ha ez fontos még számodra és szereted annyira őket.
Remélem tudtam segíteni. Kitartást kívánok nektek!
válasza:Stellastella: Én remekül megvagyok, mert átgondoltan teszem a dolgaimat. Amire rá akarok világítani az az, hogy vannak helyzetek, amikor odáig fajulhatnak a dolgok, hogy már nincs mit tenni, nem lehet mit tenni.
Van olyan selejtképződés, igen, jól olvastad, és csókoltatom azokat, akik abban az álomvilágban élnek, hogy az emberek kiléptek az evolúcióból és valami magasztos, szent szabály szerint rájuk már nem vonatkozik mindaz, ami a többi fajra igen. Hát, nem léptek ki, és minden törvény vonatkozik. Mint faj, ki tudunk halni, el tudunk korcsosulni. Szóval, ha valaki képtelen nevelni, a nevelt még annyira sem fog tudni és így tovább. Bizonyos emberek megmentése teljesen felesleges, mert a vége úgyis bukás lesz. A szülői szem soha nem a valóságot látja, csak az ösztönprogramja szerint zakatol, ahogy a bíróságon láncra vert és konkrét bizonyítékokkal elítélt ember édesanyja ott zokog, hogy a fia ártatlan, engedjék el. Tökmindengy, hogy az érvelésemet elfogadod vagy sem, a valóság attól még az marad, ami. Ebben az esetben például mit javasolnál egy anyának? Ne ismerje el, ne fogja fel és naponta verje öklével a börtönajtót, vagy próbálja a valóságot elfogadni és rúgja ki az ösztöneit, mert innentől már csak a fájdalom fenntartására jók.
Az anyai ösztön olyan, mint a kötél, mely az árbóchoz kötözi a hajóst, viharban kitart a hajója mellett, de ha elsüllyedt akkor ne vágja el, pusztuljon vele?
Szóval, csak ez a kérdésem, hogy a hibázás esetén a vétkes háríthatja-e a hibája következményeit, vagy muszáj belepusztulnia?
És ha szerinted bele kell pusztulnia, akkor melyikünk a kegyetlen, vagy érzéketlen?
válasza:Stellastella, amiről te írsz, az ebben a helyzetben olyan, mint ha egy lángokban álló házban a tűzoltók elkezdenék kioktatni a lakókat arról, hogy hogyan lehetett volna megelőzni, legközelebb pedig gyorsan eloltani a tüzet.
Igaz a szülői szeretet, igaz, hogy megoldásra, párbeszédre, kompromisszumokra kell törekedni. Csakhogy a kérdező családjában erre pillanatnyilag nem adottak a lehetőségek. Pillanatnyilag abból kell kiindulniuk, hogy lassan a puszta létezésük is veszélyben van a két gyerekük miatt, akikben sem együttérzés, sem együttműködési hajlam nincs, a végsőkig kizsigerelt szüleikkel szemben. Ezt pedig nem lehet másként leállítani, visszafordítani, csak kőkemény, és következetes ÚJ rendszabályokkal. Amiben nem a gyerekek hóbortjainak, és követelőzéseinek teljesítése az elsődleges, hanem az anyagi csőd elkerülése, és valami közös teherviselés kialakítása. Ha ez sikerül, akkor UTÁNA lehet majd arról beszélgetni, hogy lehetett volna mindezt elkerülni, és hogyan lehet elérni, hogy később se forduljon elő. Addig nem. Különben mire a végére érnek a megértő, gyerekpátyolgató lelkizésnek, a bank elviszi a lakást a fejük fölül, és nemhogy hétvégi bulikra nem marad pénz, de enniük sem lesz mit.
Nagyon elgondolkodtam a különböző véleményeiteken. Köszönöm. Drasztikus változtatásokat elkezdtem bevezetni: a fiunknak megmondtam, hogy még 2 hónapig tudjuk max havi 15 ezerrel támogatni az albérletét, javasoltam, hogy menjen olcsóbba (most 50 ezresben van, rezsivel). És még két hónapig elrakunk havi 6,5 ezret a tb-jére, mert természetesen azt sem fizeti, így nem jár neki tb, mert ez sem érdekli. A férjem szerint az állapota, meg a viselkedése alapján tutira beteg, hisz a saját érdekeit ennyire nem tudja figyelembe venni. Ezért szeretnénk rávenni, hogy forduljon szakemberhez. Ez sem érdekli, nincs betegségtudata. A fiunk azóta nem jelentkezett, a barátnőjét felhívta a férjem, aki mondta, hogy teljesen magába roskadt a srác, és nem csinál semmit. Az itthoni szobájába szeretne visszakerülni, de én ezt semmiképpen nem tudnám már elviselni, állandó rettegés és félelem lenne az életem, illetve azt sem bírnám mindennap nézni, hogy itthon van, és semmit nem csinál egész nap, miközben számtalan lehetősége lehetne.
A lányunktól megvontam a zsebpénzt (minden iskolai, tanulási dolgot fizetünk, plusz itthon minden kaja, meleg otthon, plusz a mobiljára egy feltöltés megmaradt). Reakcióként az apjának mondta (meghallottam, hogy ez a r**adék, mármint én, milyen szemét vele), pedig neki nincs nadrágja, sem cipője, sem a szülnapi partykra a barátnőkhöz nem tud most ajándékot venni. stb. Hozzám azóta nem szól, mérgesen átnéz rajtam, dühöng… Nem tudom, meddig bírom.
Közben elkezdtem intézni megint családterápiát, de szerintem a gyerekek nem fognak eljönni. A hölgy mondta, hogy mi ketten menjünk el legalább majd. Egy próbát megér…
Bár tavaly már járunk családterápiára, látszólagos, felszínes eredményeket hozott: a lányunk az ott közösen kidolgozott és aláírt egyezségeket fokozatosan nem volt hajlandó betartani, a fiunkban is csak felszínen történt változás: miközben a legjobbnak tűnő kapcsolat alakult ki köztünk, gondolatban hetekig tervezgette, és kivitelezte a nagyszoba ajtó zárjának és a kis házszéf feltörését, hogy onnan lophassa el a pénzünket, immáron 5. és 6. alkalommal. Ahelyett, hogy munkát keresett volna, vagy tanult volna. Nagyon okos srác, maximálisan tudott manipulálni minket. a férjemet még mindig: jelenleg a depressziós és belepusztulok az életbe módszerrel. Közben persze rám is közvetve hat ezzel, hiszen a férjem állandó (napi 10-11 órás melója utáni) rettegését hallva, én is megrettenek, hogy mi lesz „szegény gyerekkel? Elpusztul? Öngyilkos lesz, mert képtelen küzdeni, harcolni? Persze magamban az az érzés is erős, hogy miért nem fogadja-e el a segítségünket, mármint tevőlegeset (és nem anyagit), amikor javaslom neki, hogy elkísérem munkaügyi központba, állásokat nézek neki állandóan. Annyit sem tesz, hogy elküldje az önéletrajzát az általam neki küldött melókra (ő nem akar dolgozni, ezt mondta nekem).
Ha tudnátok, hányszor próbáltam leülni velük megbeszélni a problémákat, anyagiakat, meg egyebeket. A fiunk úgy tett, mintha odafigyelt volna (közben az újabb lopásait tervezte), a lányunk le sem ült beszélni, azonnal faképnél hagyott, őt ne terheljem ilyesmikkel, nem az ő dolga, ilyenkor azt vágja a fejemhez, hogy ő csak gyerek, oldjuk mi meg! Ez mind akkor kezdődött, amikor elkezdtünk anyagilag lefelé indulni (picike magánvállalkozásunk totál csődbe ment), addig minden szép és jó volt a gyerekeknek.
Persze utólag nyilván sok dologban másképpen viselkednénk, másképpen nevelnénk őket. De olyan csodálatos kis családunk volt, aminek annyi! Igen, mi is hibáztunk, de a két közeg, amelyikbe a két gyerek került, rossz irányba vitte őket (az úri közeg, illetve az alvilági, füves társaság, vagyis a két véglet).
Kedves stellastella! Említed a lányod barátját, akinek a szüleit hibáztatod, hogy otthonról kirakták. Majdnem belepusztultam, amikor megtettem!!! Ha már az ember úgy érzi, hogy nem bírja tovább elviselni, hogy miként rombolja magát itthon, illetve kifoszt benneteket, nem kíván úgy élni, hogy dolgozik, nem hajlandó orvoshoz, pszichiáterhez fordulni (pedig mindenüvé elkísérnéd, mellette állnál!), mindenben segítenéd, támogatnád, de ő minden kínálkozó lehetőséget és alkalmat elszalaszt, nem tanul, fel sem kel, csak elvár, nos, akkor mit tennél? Hát, én nem bírtam tovább, és most ezért mondtam neki, hogy nem jöhet vissza, el nem tudod képzelni, mennyire hiányzik, nem az a személyisége, akivé vált, hanem, aki volt!
Kedves 37!
Életem legnagyobb vágya, hogy ismét normális család lehessünk, de ehhez nem csak nekünk lenne tennivalónk, hanem a gyerekeknek is! Helyettük nem tudunk lépni, sem tenni! Az, hogy a lányom jól tanul, egyetemi tervei vannak, az kevés, ha a szülőkön gyalogol át, miközben állandóan megalázza, kihasználja, sárba tipor mind a kettőnket!
Most mind a két gyerek utál, gyűlöl engem, ez nem is zavarna, de, ha a fiunkkal valami történik, akkor abba belepusztulnék! Nyilván az elsődleges szempont, hogy kimásszunk a gödörből, de azt szerettem volna, ha ezt együtt tesszük meg, nem arra gondolok, hogy a lányunk vagy a fiunk viseli az anyagi gondokat, mindössze arra, hogy lelkileg velünk vannak, és nem ellenünk! A fiú pedig minimum azzal segít, hogy önmagáról gondoskodik, és nem elvár a végtelenségig… Fájnak a tények. át ennyi!!!
Kedves sheriffkoma!
Nem igazán értettem ezt a ’selejtképződés’ véleményedet. Meg ezt sem: ’ Bizonyos emberek megmentése teljesen felesleges, mert a vége úgyis bukás lesz.’
Azt érted ez alatt, hogy nekünk már annyi, és az ilyenek nyugodtan pusztuljanak, ha már hülyék voltak?
Én addig hiszek és bízom, amíg élek. Ez eddigi életem során mindig bejött. De akkor nekem kellett tennem azért, hogy a dolgokat, gondokat megoldjam, meg is tettem. Ilyen maximálisan céltudatos emberke vagyok, aki mindig tett is azért, amire megoldást keresett. Most az a gondom, hogy egy csónakban vagyunk két – általam továbbra is imádott lénnyel – akik a másik irányba eveznek, lefelé a vízesés felé. Számomra továbbra is a család szentsége elsődleges, ezért nehéz meglépnem a bekeményítés lépéseit. Igaz, mindenkinek igaza van abban, hogy el kellett volna, de nem adom fel, még élünk, vagyis remélem, hogy még nem késő a változtatás, annak ellenére, hogy nyilván sokkal nehezebb lesz, mint korábban lett volna.
’Szóval, csak ez a kérdésem, hogy a hibázás esetén a vétkes háríthatja-e a hibája következményeit, vagy muszáj belepusztulnia?’ Részben tartom magunkat vétkesnek, de ehhez is két fél kellett, mint a megcsaláshoz is, soha nem csak az egyik a felelős!
Hozzá kell tennem, hogy a barátnőim szerint, olyan anya voltam, és vagyok, aki a gyerekeiért mindent megtett, nyilván hibáztam (nem tudatosan persze!), de ezért még nem jár főbelövés…
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!