Miért mondja anya ezt,ha tudja a hátterét?

Kérdező, anyukád nem tudja a hátterét. Igen, tudja, hogy bipolásris vagy, lehet el is olvasott róla mindent, racionálisan tudja, hogy mit jelent, de nem tudja mi zajlik benned, ösztönösen reagál egy helyzetre, amit képtelen megoldani, kontrollálni.

Nagy eséllyel szüksége lenne egy pszichológusra, hogy fel tudja dolgozni, hogy a gyereke beteg.

Ülj le vele és beszéljétek meg vagy kérd meg az orvosodat, hogy beszéljen vele!

14-es a családtagok se tehetnek róla, hogy belehulyulnek a másik bajába...

Nyilván az a legjobb, ha egyáltalán nincs betegség a családban, de nekem sajnos kijutott fizikai és mentális betegségből. Százszor inkább ápolnék újra rákost, mint viselnék el egy kattantat...

Nem vagyok egy szakértő, de sejtem, mit érezhet anyukád.

Van férjem, ő még csak nem is mentális beteg, de eléggé magába forduló típus. Bármi problémája van, elcsendesedik, az arca elkomorul. Már az is elég hozzá, ha fáradt, vagy olyan apróságot kell csinálnia, amihez nincs kedve. Elképesztő, hogy milyen összezuhant, szenvedő kifejezés tud kiülni az arcára. És búsan motyogva beszél, meg megtörten botorkál... Hát kikészít.

Mindenkinek (nekem is) vannak olyan mértékű problémái mint neki, de számunkra ezek semmiségek. Jól viseljük, minimum semleges arccal elvagyunk, és nem viselkedünk úgy, mint akit most ítéltek halálra.

Az emberek "olvasnak" egymásról, ez olyan fontos és alapvető működésünk, mint a levegővétel. Mindig működik, és mindig ugyanúgy. Az arckifejezésekből, hangszínből, tartásból, mozgásból meg tudjuk állapítani, hogy baj van, és azt is, hogy mekkora, mivel hasonló mértékű bajok hasonló mértékű viselkedésváltozást okoznak. Tudjuk, mire számítsunk, megtanultuk a szocializációval.

Az ő drámai megnyilvánulásai kívül esnek a megszokotton, a "normálison", ezért az értelmezésük nehézségekbe ütközik, ez okozza a feszültséget.

Képzeld el, hogy valaki időről időre dühösen viselkedik előtted, morog, összevonja a szemöldökét, fújtat, csapkod. Logikusan azt gondolod, te csináltál valamit, amiért haragszik, nem? De váltig állítja, hogy sem te, sem semmi más nem idegesítette fel semmivel, ő csak úgy mérges. Ez annyira ellentmond az eddigi EGÉSZ életedben, MINDEN embertől tapasztalt szociális, kommunikációs normáknak, hogy már-már természetellenes. Csak úgy senki nem lesz ilyen ideges. Ettől a megmagyarázhatatlan, feloldhatatlan ellentmondástól pedig összezavarodsz, és pattanásig feszülnek az idegeid. Akarod a megfejtést. Vagy mondja meg, mi baja, vagy k...ra fejezze már be az őrjöngést. Át tudod érezni?

Visszatérve a férjemre: mindig azt érzem, ha ilyen látványosan mutatkozik meg rajta, akkor nagyon nagy baj kell, hogy legyen. Beteg? Rossz hírt kapott? Ki fogják rúgni? Valakit baleset ért? Nem. Valaki egy utcával arrébb megkérte, hogy üzemelje be a nyomtatóját, pedig ő már nem akart sehová menni, csak itthon pihenni. Úúú, baszki...! 20 percbe fog telni. Gombokat kell nyomkodni. Ezen kell így agonizálni?

Vagy ami még jobb: semmi különös, legfeljebb fáradt. Na, olyankor meg úgy érzem, ez egyszerűen nem ok az ilyen viselkedésre, több kell hogy legyen mögötte, ugyanis a látvány alapján annyira szenved, hogy megváltás lenne neki a halál. A hétköznapi fáradtságtól senki nem néz ki így. Mint aki utálja az életét. Ilyen szar itt velem? Nincs semmi probléma, csak itthon van velem, és ebben a helyzetben (ettől?) ebbe az állapotba kerül. Hát kösz szépen. Magamra veszem. Nem, nem azt hogy nem mosolyog 0-24-ben, mert itt nem sima nemmosolygásról van szó. Hanem úgy jön haza, mint egy tipikus "utálok hazajönni" férj, és nekem nem esik jól, hogy ilyenkor mindent, ami mi vagyunk és amit együtt megteremtettünk, ennyire "utál" vagy "semmibe vesz". Nekem a viselkedése azt mondja: "itt vagy te, meg ez az otthon, de mit számít, semmi az egész, az én életemben nincs semmi jó, az élet szar, én csak szenvedek".

Ezzel számtalanszor magával rántott engem is a búskomorságba. Mióta nagy nehezen elfogadtam, hogy ilyenkor minden logika ellenére tényleg nincs semmi, azóta pedig a viselkedése ok nélkülisége dühít fel olykor. Ha valakit szenvedni látunk magunk mellett, az frusztrál, keressük a szenvedése okát és meg akarjuk oldani. Ha tudjuk, hogy nincs ok, sem megoldás, attól még a szenvedés zavaró marad, és az értelmetlensége és megoldhatatlansága miatt baromi idegesítő lesz. Mint mikor egy óvodás üvöltve sír, hogy a müzlisdobozra nem cica van rajzolva, hanem maci. Belőlem is kihozza a "szedd már össze magad", meg a "ha semmi bajod nincs, akkor ne kelljen már azt nézni, hogy ilyen búvalb...ott vagy" érzést. Csak én nagyon igyekszem nem kimondani ezeket.

Úgy teszek, mintha csak egy kicsit tűnne rosszkedvűnek, igyekszem elvonulni, hogy megkíméljem magam a látványától (durván hangzik, de ez az igazság), és tudom, hogy hamarosan ahogy jött, úgy elmúlik. De fogcsikorgatóan nehéz nem reagálni az olyan megnyilvánulásokra, amik egy "normális" embernél ordítanak a reakcióért.

Édesanyád egy egészséges ember, számára a te állapotod elképzelhetetlen, átérezhetetlen, ellentmond minden értelemnek, mert az ő világában ilyen sosem létezett, és ez óriási feszültséget okoz benne. Természetes, amit érez. (Látod, nekem meg az felfoghatatlan, hogy te nem tudod a helyébe képzelni magad, pedig szerintem az ő reakciója annyira magától értetődően természetes, hogy el sem tudom képzelni, hogy érezhetne mást.) Nagyon nagy tudatosság kell ahhoz, hogy elnyomja az elemi reakcióit. Nem lehetetlen, csak nehéz. Kérned kell őt rá. Lehetőleg akkor beszélj vele erről, mikor épp jól érzed magad (tehát éppen őt sem frusztrálja a "búvalb...ottságod").

Azt tudnám tanácsolni, hogy mondd neki, hogy megérted, hogy zavarja, amikor ilyennek lát téged, de gondoljon arra, hogy te ezt anélkül is tudod, hogy rádszólna, és próbáljon nem rádförmedni. Cserébe te igyekszel nem a szeme elé kerülni, amikor ilyen állapotban vagy.

Ezer bocs a hosszú litániáért. És mielőbbi jobbulást kívánok!

Igen, en is arra szavazok, hogy szimplan bunko. Ha felakarna viditani akkor megertenem, hogy kedveden annyit mond: ne legy mar mindig szomoru. De az, hogy lekiabal es beszologat egyaltalan nem a torodes, hanem az agresszorsag jele. Tehat itt az o viselkedese az ami nem elfogadhato es erre az sem mentseg, hogy "nem konnyu egy mentalis beteggel". Tehat nem is ertem, hogy itt mirol beszelnek a kedves kommentelok.

Eleve o szol be neked, ne te erezd mar magad hibasnak, mert bunko. Megnagyobb nyomast helyeznek itt rad a kommentekben, ne hallgass szerintem rajuk.

Masreszt azert itt kiemelnem, hogy a szemelyisegzavarok (igen, a bipolarisnal is) kialakulasaban a szocialis halo jatszik szerepet, tehat reszben anyukad (bar a viselkedese alapjan teljesen) o a felelos a te allapotodert, igy pedig duplan undorito teged hibaztatni.

Ez pont olyan, mintha en belerugnek valakibe, aztan leorditanam, mert zavar a sirasa. Nem egy undorito viselkedes lenne?

Tapasztalat, hogy a pszichologus se mukodik amugy (talan ezt az egy ertelmes javaslatot lattam itt), mert anyud se hulye. Nem nem erti, hanem egyszeruen egy bunko seqqfej, azon meg nem tud egy pszichologus se segiteni.

Azt meg pluszban elmondanam, hogy a szemelyisegzavarok a tamogato kornyezetben megtudnak gyogyulni, tehat ha abban elne a kommentelo akkor nem viztos, h orvoshoz kene jarnia. En a koltozest javasolnam kedves kerdezo, mindkettotoknek jo lenne. Te nem lennel kiteve egy agresszornak, o meg..

18-as nem lehet tudni semmit arról, hogy milyen háttere van a kérdezőnek, ez alapján ilyen gyorsan ítélkezni az édesanyjáról, eléggé bátor dolog.

Nem a kérdező betegségével van gond, itt senki nem erről beszelt, hanem arról, hogy érthető, hogy kiborul az anyukája, mert nehéz egy ilyen beteg emberrel együtt élni. Ilyen alapon az édesanya miért ne kaphatna megértést, hiszen neki is egy lelki teher és fájdalom az, hogy szembesülnie kell a gyereke problémáival? Elég nehéz támogató környezetet teremteni, ha 24/7 azt hallgatod, hogy az élet szar és nincs kiút. A család nem olyan, mint egy szakember, ugyanúgy emberek, akiknek ugyanúgy meg kell küzdeniük ezzel a helyzettel. Így ilyen leegyszerűsítő kijelentéseket tenni, mint amit te tettél, elég meredek, mindenesetre vagy nem volt közöd még mentális beteghez vagy te magad vagy az és nem tudod elfogadni, hogy egy ilyen betegség igenis teher a környezetnek.