Hogyan segítsek anyámnak? (depressziós és potenciálisan szuicid hajlamú)

A történet hosszú és bonyolult. Próbálom minél részletesebben leírni hogyan jutottunk idáig. Amit tudni érdemes, mielőtt belekezdek, hogy öten élünk egy háztartásban. Én (21), a bátyám (23), az apám (55), az anyám (52), és anyai ágon a nagymamám (72). A nagymamám a 20-as évei elején, nem sokkal azután, miután megszülte anyámat, egy ritka betegség miatt mozgássérült lett, lábait nem tudja behajlítani, kezei eldeformálódtak, tehát folyamatos ellátásra szorul. Az anyám már több, mint 20 éve ápolja őt.

Anyám (nagymamám állítása szerint) kb. három éve kezdett el inni. A nyagymamám állítása szerint már akkor voltak olyan veszekedések anyám és a nagymamám között, hogy anyám öngyilkossággal fenyegette a nagymamámat, ha beszél nekünk az ivásról. Bár voltak olyan helyzetek, amikor iváson kaptuk, részeg sosem volt. Mivel a testvéremmel a hétköznapokat kollégiumban töltöttük, így anyám ivásáról semmit sem tudtunk.

Aztán most nyár elején egy nap, anyám amellett, hogy sok alkoholt ivott, még gyógyszert is bevett rá, emiatt esett-kelt, sírógörcsei voltak, és egész nap kába volt. Ez az epizód még kétszer előfordult a nyár folyamán, de volt amikor csak gyógyszerből vett be sokat (5 xanax), aminek megint esés lett a vége. Az ilyen epizódokat mindig komoly beszélgetés követte, ami után (egy kivétellel) mindig jött egy nyugodtabb időszak, és a dolog javulni látszott, ám én közben végig éreztem, hogy a helyzet nem lett jobb, és csak késleltetjük a következő "kiborulást".

Ez a kiborulás ma jött el. Anyám depressziójával eddig is tisztában voltam, de a szuicid hajlam (ami anyámat ismerve lehet, hogy nem valós, de akkor is komolyan kell venni) csak most jött elő. Anyám legjobb barátja hívott fel, hogy siessek hozzá, mert penge van nála. Be is rohantam a szobába, és látszott rajta, hogy sokat ivott, de penge nem volt sehol. Ezután hosszasan beszélgettem vele, és többször is mondta, hogy már nem akar élni, a testvéremmel pedig el tudjuk majd látni magunkat, stb.. A helyzet tehát nem javult, csak romlott, és biztos vagyok benne, hogy ha nem történik valami változás, a helyzet csak tovább fog romlani.

Na de mi az oka anyám depressziójának? A válasz, (részben) a nagymamám. Kettejük kapcsolata bonyolult, és még én sem értem teljesen, de még ők sem szerintem. Először beszélek a nagymamám jelleméről és történetéről, ami kulcsfontosságú.

Ahogyan már írtam, a 20-as éveinek elején, nem sokkal anyám születése után vált rokkanttá. Erről nem tudok sokat, azt tudom, hogy majdnem levágták a lábát a kórházban, de ő végül úgy döntött, hogy ne vágják le. Egyik lábát sem tudja behajlítani, vagyis használhatatlanok, a jobb karját szintén nem tudja behajlítani, kezei deformált állapotúak, tehát nem tudja sok mindenre használni őket. Enni és inni tud egyedül, egyelőre. TV távirányítóját, okostelefont, tabletet szintén tudja használni, minden másban segítségre szorul. Ami még fontos, hogy amikor rokkant lett, a férje elhagyta őt.

A nagymamám ezt soha nem tudta feldolgozni. Egy kifejezetten rossz természetű ember vált belőle, sokszor türelmetlen, makacs, és haragtartó. Nem tartom rossz embernek, régebben nagyon szerettem őt, éveken keresztül segített a tanulásban, de aztán egyre türelmetlenebb lett, rengetegszer kiabált velem és sokszor lelki terrort alkalmazott (vagyis lelkiismeret furdalást keltett bennem többször is), emiatt sok évig utáltam (ezt nem mutattam ki soha), és csak 1-2 éve bocsátottam meg neki, de már nem szeretem. Ez annyira viszont nem releváns, a lényeg az, hogy bár hiába szeret minket, valójában végtelenül önző, és nem veszi észre azt, hogy anyám depressziójának ő az egyik legfőbb oka. Főleg az utóbbi időben folyamatosan sajnáltatja magát, és ahányszor szóba jön az anyám, és a problémája, szinte mindig oda lyukadunk ki, hogy neki is nagyon rossz, de vele nem foglalkozik senki. Szeret minket, ez nem kétséges, de önmagát tartja legfontosabbnak. Ha nem így lenne, már rég észrevette volna, hogy ő az egyik legfőbb oka annak, hogy anyám ilyen állapotban van.

Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Elmondom, és ezzel át is térek az anyám és nagymamám kapcsolatára. Anyám már több mint húsz éve ápolja a nagymamámat, nem sokkal a születésem után költöztünk össze öten. Mivel a nagymamám rokkant, természetesen sok odafigyelést igényel, anyámnak sok ideje elmegy rá, emellett még dolgozik is, és házimunkát és végez. Ez így elég sok egyszerre, de ami még nehezebbé teszi a dolgot, az a nagymamámnak a természete. Ő imád parancsolgatni, beleszól dolgokba, kritizálja anyámat, kötöszködik, ha rossz kedve van akkor időnként kiborul, és ordít. Szintén nagyon bántja anyámat, hogy az apámmal a nagymamám elég rossz kapcsolatot ápol. Nem arról van szó, hogy veszekednének, csak nincsenek beszélőviszonyban. A probléma inkább az, hogy a nagymamám sokat panaszkodik rá, és elhordja olyan dolgoknak, amiket nem jó hallani. A családban történő konfliktusok 90%-át a nagymamám idézi elő, és táplálja. Ezek nem (mindig) nagy konfliktusok, többnyire apróságokról van szó, de sok van belőlük. Időnként nagyobb balhékat is rendez. (Pl. nyaralások előtt, amikor több napra otthon hagyjuk, és akkor a másik nagymamám ápolja őt.) A nagymamám sajnos nem látja be, hogy ezekkel a balhéival, amik szinte mindig indokolatlanok, és apróságokon alapszanak, csak nekünk, de főleg anyámnak tesz rosszat. Neki fontosabb az, hogy kieressze a gőzt.

Nem arról van szó, hogy mindenért a nagymamám a hibás, szó sincs erről, meg hát semmi sem ilyen egyszerű. A probléma az, hogy anyámnak már nincs hozzá türelme. De ez enyhe kifejezés. Annyi év telt már el azzal, hogy az anyám ápolja őt, és mégis szüntelenül hallgatnia kell a nagymamám szidásait, az időnként alkalmazott lelki terrort, kialábását, veszekedéseit, a (sokszor jogos) panaszait, hogy anyám már nem bírja idegileg. Anyámnak hiába mondom, hogy próbáljon ne törődni vele, amikor kötöszködik, egyszerűen nem megy neki. Az a sok kis apróság, amivel a nagymamám majdnem minden nap bombázza őt, meg az időnként előforduló kiborulásai, már egyszerűen sok neki. Anyám gyűlöli őt, és bár ezt ittas állapotban mondta, mégis lehet alapja, bár afelől sincs kétségem, hogy szereti is egyben. Egyszerűen besokallt, dühíti, és elszomorítja az a tény, hogy 52 éves korában még mindig az anyját kell ápolnia ("aki folyamatosan bántja"), dühíti az a sok idő, amit elvesztett így, és amit el fog majd veszíteni a jövőben.

Most amiket leírtam, úgy tűnhet, hogy a probléma forrása a nagymamám, de nem ilyen egyszerű a dolog. Az egyik legnagyobb probléma, hogy anyám jóformán semmit nem tesz azért, hogy változtasson a helyzetén. Ő is, a nagymamámhoz hasonlóan folyamatosan önmagát sajnáltatja, a legapróbb dolgokon megsértődik, ha egy rossz szót szól neki az ember, azt már halálos támadásnak veszi. Ezért is jön ki nagyon nehezen a nagymamámmal, aki folyamatosan beleköt apróságokba, ezeket a kisebb odaszólásokat viszont anyám tízszer nagyobbnak látja, mint amilyenek.

Nincs önbizalma, nincs megelégedve magával, egy roncsnak tartja magát, de semmit nem tesz azért, hogy ezen változtasson. Hobbijai nincsenek, szabadidejében tévét néz, facebookozik, utóbbi időben pedig rászokott a rendelésre (ruhákat rendel, annyi van már, hogy el sem fér a szekrényében). Az élete abból áll, hogy dolgozik itthon, és a munkahelyén, ápolja a nagymamámat, illetve az előbb elhangzott szabadidejében végzett cselekvések. Kedélyállapotán szintén ront az, hogy a dédmamám (az ő nagymamája), kb. egy éve került otthonba, most 92 éves, és nagyon rossz állapotban van szegény, anyám minden héten látogatja, de megviseli minden látogatás.

Ez így mind összesen kevésnek tűnhet, egy öngyilkossághoz, de ha belegondolunk abba, hogy hány éve tart már ez az állapot (három már biztos, de inkább több), már van valóságalapja. Anyám évek óta boldogtalan, mert nincsenek céljai, életét unalmasnak tartja, alig ruccan ki otthonról, az otthonát pedig még mindig meg kell osztani az anyjával, akit állítása szerint gyűlöl, és meg van győződve arról, hogy a nagymamám szintén gyűlöli őt (ez szerintem nem igaz). Ápolnia kell, de már évek óta nincsen hozzá türelme. Maga előtt pedig nem lát mást, mint azt, ami most is van.

Az, hogy a nagymamámat otthonba küldjük, egyértelműen nem megoldás. Ennek több oka is van, és az csak mellékes, hogy a nagymamánk ezt soha nem bocsátaná meg, és olyan balhét törne ki, amilyet még a világ nem látott. A nagyobb ok, hogy anyám ezt soha nem tenné meg vele, nem tudna megbocsátani önmagának.

A megoldás szerintem az lenne, ha mindketten megpróbálnának változtatni. Anyámnak nem kéne a nagymamám apró dolgain ennyire kiakadnia, mert sok esetben tényleg apróságokról van szó. De szerintem az is nagyon sokat számítana, ha találna magának valami rendes hobbit, többet mozdulna ki, és többet lenne a barátaival. De mivel depresszióról van szó, a pszichoterápia lenne szerintem a legokosabb, a gyógyszerek már semmit nem segítenek.

A nagymamámnak pedig anyámhoz hasonlóan fel kéne hagynia az önsajnálattal, és sokkal önzetlenebbnek kéne lennie. A nagyobb balhékat ugyanis mindig ő veri ki, és anyámra ezek nagyon rossz hatással vannak.

A kérdés tehát az, hogy én mit tehetnék? Nemsokára megyek vissza kollégiumba, és nem szívesen hagyom magára.