Elképzelhető hogy “borderline pszichopata” vagyok?

Nincs olyan benne, hogy "nem szorong". Olyan van benne mondjuk, hogy miután másokat bánt, nem érez megbánást. De olyan nincs, hogy nem szorong. Próbáld ki, tegyél egy antiszoct egy autóba, amit neki állnak egy AK47-el lőni. Szorongani fog? Valószínűleg igen. (megtörtént eset btw)

Az ilyen egymondatos általánosítások biztos beválnak a gyakorikérdések távdiagnosztizálásában, amúgy nem. Lekéne róla szokni

Nem hinném, hogy borderline vagy. Engem azzal diagnosztizáltak, és köztünk nincsenek átfedések. Ettől függetlenül ha komolyan gondolod, hogy szeretnéd megismerni, mi van veled, és a jó irányba akarsz változni, akkor keress fel egy pszichoterapeutát.

Az érzelemmentesség egyébként tényleg nem igaz tudtommal a pszichopatára sem. Inkább az empátia hiánya, de az sem csak egy komponensből áll. Reflektív, kognitív és érzelmi is van.

Szia! Régebbi kérdés, de talán hasznos lehet a válaszom.

A leírásodban magamra ismertem (kb. korban is stimmelünk, csak én már 25 vagyok), évek óta járok terápiára, és még most is ezek a problémák merülnek fel ülésről ülésre:

- a spontán érzelmek átélésére való képességem hiányzik, a többi érzelmet is csak minimális szinten vagyok képes átérezni.

- számomra a dolgok csak megtörténnek vagy megtörténtek, nem érzékelem a súlyukat. Képes lennék megvonni a vállamat egy tragédia, tömegbaleset után is.

- nem érzek bűntudatot, csak tudatosítani tudom, hogy valamit éreznem kellene, amit mások bűntudatnak hívnak.

- patológiás hazudozó vagyok, ha a helyzet megkívánja (pl. ha magasabb pozícióba kerülnék, akkor szemrebbenés nélkül ferdítenék a valóságon).

- nehezen kötődöm az emberekhez, általában használom őket.

Ezek borzasztó tulajdonságoknak tűnnek, és leginkább a terápia segített abban, hogy magasan funkcionáljak, illetve hogy a közömbösségemet valami jóra, hasznosra fordítsam. A terápia segített megkülönböztetni a jót a rossztól. Intelligens vagyok, ezért képes vagyok mindent racionálisan felülírni. Megtanultam, hogy nem az határoz meg egy embert, hogy mire lenne képes, hanem hogy megteszi-e vagy sem. Sok neurotipikus nagyobb szemétláda, mint egy funkcionáló pszichopata. Sajnos a köznyelvben a pszichopata valami szabadlábon járó, baltás őrültet jelent, de ennek a valósághoz nyilvánvalóan semmi köze nincs. A legtöbb sorozatgyilkos, vagy a médiában időnként megjelenő gyilkosok intelligenciája átlagon aluli, esetleg valamilyen kezeletlen személyiségzavarban szenvednek (antiszociális, borderline), ami elfajult. A pszichopatáknak megvan a képességük a józan gondolkodásra. Amikor azt írom, hogy nehéz megkülönböztetni a jót a rossztól, akkor nem azt kell elképzelni, hogy a gyilkosságot, lopást, betörést és az egyéb társadalomellenes viselkedéseket nem tudom felfogni, hanem azt, hogyha pl. terrortámadás történik, akkor nincs véleményem a történekről, racionálisan felfogom, hogy meghaltak az emberek, és ez amúgy nem jó, de engem mégis teljesen hidegen hagy, egy vállvonást sem pazarlok a történtekre. Mázlim volt, hogy jó szakemberhez kerültem, aki emberként kezel, nem droidként, és segít megtanítani arra, ami a neurotipikusoknak természetes. Néha pedig az ismerősöktől tudom meg, hogy valamit nem jól csinálok. Például egyáltalán nem reagáltam az exem üzeneteire szakítás után, idegenként kezeltem, mintha soha nem lett volna közünk egymáshoz, mert nem volt kedvem energiát pazarolni a nyavalygásaira. Csak akkor jöttem rá, hogy ez elvileg "kegyetlen", amikor meg kellett vigasztalnom pár barátomat a szakításuk után. Nem értettem, hogy miért nem tudnak az emberek egyszerűen továbblépni, hiszen számomra, ha vége van egy kapcsolatnak, akkor nem pazarlok rá több időt és energiát. A terapeutám gyakran elmagyarázza az ilyen dolgok hátterét, értelmét, és legközelebb igyekszem kedvesebb lenni. Az emberek kihasználása alatt azt értem, hogy számomra elsősorban minden ember valamilyen funkciót lát el, a terapeutámat is elsősorban egy olyan személynek látom, aki valamilyen szolgáltatást nyújt nekem pénzért cserébe, eszembe sem jutna kötődni vagy érezni iránta. A barátaim iránt lojális vagyok, ha tisztelem őket, akkor képes lennék szinte bármit (ami még a józan ész határain belül van) megtenni értük. Ha felhívnak az éjszaka közepén, hogy bajban vannak, akkor természetes, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, pl. addig vigasztalom őket, ameddig kell. És nem azért mert átérzem a problémájukat, sőt többnyire nevetségesnek tartom egyes emberek banális problémáit és felesleges hisztériáit, hanem azért, mert vigasztalni akarom őket. A párkapcsolatról is hasonló véleményen vagyok. Nem érzek igényt arra a negédes nyalakodásra, amit a neurotipikusok szerelemnek hívnak, de ha valakit akarok, akkor az határozottan az én döntésem és akaratom. Erre többnyire jó okom van. Ami pedig a manipulációt illeti, "ja hogyha valamit elsőre nem engednek meg, akkor nem lehet hazudni, vagy hatni a másik emberre annak érdekében, hogy legközelebb megengedjék?" Nekem ez eddig természetes volt, mégis helytelen. Bár továbbra sem érzek bűntudatot, viszont a terápia óta lett valami fura, meghatározhatatlan érzésem, hogy elvileg rosszul kellene lennem, miután valakinek szándékosan hazudok.

Nem egy általam kitalált fikció az, hogy pszichopata vagyok, hanem a terapeutám professzionális véleménye. Nyilván nem egyik napról a másikra mondta el, hanem fokozatosan felfedeztük a belső működéseimet, és amikor eljött a megfelelő pillanat, akkor megnevezte. Ha úgy érzed, hogy határeseti pszichopata vagyok, akkor menj el egy szakemberhez önismeretre és ki fog derülni. Sok sikert!