Van itt olyan, aki pszichológus-pszichiáter végzettségű, intelligensnek tartja magát és vállalná, hogy tanácsot ad, ha elmesélem a TELJES történetemet, problémámat?

A társaság-keresésben több gondot is látok:

1.: Mindenféle beképzelt problémáim és előre gyártott félelmeim vannak a társaságokkal kapcsolatban. Egyébként is az az érzésem, hogy túl kevés inger ér, egy utcán se bírok úgy végig menni, hogy ne cikázzon át ötmillió gondolat a fejemen, hogy mi fog éppen történni, hogy ez nem a valóság, hogy "úristen, ki vagyok én és mit csinálok?", hogy semmi értelme nincs semminek, stb. Ahogy megismerek valakit, rögtön elméleteket kezdek el gyártani és látni vélem a szemében, hogy megvet azért, amiért szemüveges vagyok, nem vagyok elég izmos, vicces az akcentusom, furcsa beszédstílusom van, gyerekesen öltözködöm. Ez nekem már a velőmig belémivódott, az, hogy valaki hülyének néz, az egyik leggyakoribb megérzésem.

2. Ez elég furán fog hangzani, de a többiek számomra valahogy nem túl érdekesek. Állandóan magammal vagyok elfoglalva. Mindig ezeket a problémákat vizsgálom, állandóan azon töprengek, mi legyen a következő lépés, jó-e, amit csinálok, máshogy hogy lehetne, miért tartok itt, hogy lehetne változni. Amikor pl. egy baráti -vagy haveri- társasággal elmentünk céltalanul kóvályogni este a városban, az nekem dögunalom volt. Tömény értelmetlenségnek tartottam azt, hogy összegyűlünk este öten, veszünk 5 üveg sört meg néhány üveg töményet, iszunk, hülyeségeket mondunk, az aktuális részeg gyerekre vigyázunk, hogy ne menjen neki a vonatnak, mert beszólt neki, meg ne menjen oda másokhoz az utcán, aztán a hidegben hazasétálunk nagy nehezen. A "lazítás" számomra nem megkönnyebbülés. Én kitartóan és hajlíthatatlanul le akarok számolni a problémáimmal, vissza akarok találni régi önmagamhoz és meg akarok felelni a belső ideálomnak. Amíg ez nem történik meg, mindig azt érzem, hogy nem én vagyok az, akit látnak, minden mást időpocsékolásnak érzek.

A másik, hogy mondom, nekem nem elég ezen a szinten az, hogy elmondjam egy barátnak, akit a foci, a buli meg a zh-ra való készülés érdekel, hogy mit érzek. Szakemberre van szükségem. Vagy olyanra, aki, bár nem az, egy szakember élettapasztalatával és emberismeretével rendelkezik.

Az egyik erényemnek az ítélőképességemet tartom. Azt hiszem, pontosan érzem, mikor vagyok valamiért én a hibás, mikor áltatom/csapom be magamat, és ebben egyáltalán nem érzem magam hibásnak. Úgy érzem, ebben talán a szüleim kellett volna, hogy segítsenek... normális gyerek voltam egy darabig, nem volt semmi baj az önbizalmammal, de aztán eljött egy időszak, amikor sok gyerek rám szállt és ezzel párhuzamosan sokan sugallták azt, hogy egy szerencsétlen kis lúzer vagyok. Azóta átcsaptam az erről az oldalról már jól ismert "nyavajgós vesztes"-kategóriába, aki cseppet sem férfihoz illő módon kesereg és önsajnáltató kérdéseket tesz fel, hogy miért nincs csaja.