Valaki beszélne velem? Sírok, megfullaszt a magány, a fájdalom, a szorongás, a keserűség.

19 éves lány vagyok. A történetem elég hosszú, de igyekszem rövidre fogni. Kiskorom óta küszködöm szorongással. Sose volt normális családom, apám agresszív volt, kicsiként alig láttam, akkor is ordibált vagy verekedett anyummal. Anyumnak sose voltam elég jó, állandóan kritizált és ezzel a lelkembe hatolt. Suliban a tanítónők szintén nem kedveltek. 5.-es voltam amikor először közösítettek ki. 7.től felfele pedig folyamatosan. Teljesen darabokban voltam, sodródtam az árral.

Kiderült, hogy szociális fóbiában és depresszióban szenvedek.

Elvégeztem a sulit, és elkezdtem egyetemre járni, így kaptam pénzt kajára, amit én pszichológusra költöttem. 7 hónapot jártam kognitív és viselkedésterápiára, majd látva, hogy nem haladunk, nekikezdtem egy feltáró, analtikus terápiának, ahol relaxálni is tanulunk. Nos, ide március óta járok. Közben elkezdtem antidepresszánst szedni, 3 hónapja szedem, melléje frontint, ami szorongásoldó.

Az utóbbi időben tényleg mindent megtettem, hogy gyógyuljak meg.

Úgy érzem, mégsem tartok szinte sehol. Emberek közé mentem, kerestem a boldogságot, értékeltem, amim van, szorgalmasan jártam a pszichoterápiára, elkezdtem a gyógyszert.

Most is ugyanott állok. Egyedül, magányosan. Sírok. Senkit nem érdekel. És nagyon fáj.

Mit tegyek? Valaki beszélne velem?

Egyáltalán kiben lehet bízni?

A lelkem nagyon vérzik.

Valaki segítségen, kérlek!