Depressziós vagyok, és szeretnék kimászni belőle. Mit tehetnék?

Fiatalabb koromban volt már mentális problémám, pánikbetegséggel jártam orvosokhoz. Sokféle terápiát kipróbáltam, először sportoltam és meditáltam, aztán mivel azt utáltam és nem is segített, abbahagytam. Egy darabig szedtem gyógyszereket, egymás után több félét is, amik fizikailag teljesen leroncsoltak, pedig egyáltalán nem voltak erős gyógyszerek, de még az orvos is azt mondta egy idő után, hogy ne szedjek tovább semmit, mert csak tönkretenné a szervezetemet. Utána pszichológusról pszichológusra jártam, de gyűlöltem az egészet, mert nem ismertem őket, és nem tudtam megnyílni nekik, csak folyamatosan görcsöltem még pluszban azon is, amikor menni kellett terápiára, folyton szorongtam, mikor belegondoltam, hogy megint ott lesz az az akárki, aki nyaggatni fog, hogy mondjak el magamról olyan dolgokat, amiket a legközelebbi barátaimon kívül senkivel nem szeretnék megbeszélni. Úgyhogy egy idő után azt is abbahagytam. A pánikrohamos tüneteim azután múltak el maguktól, amikor lett lehetőségem kikerülni abból a környezetből, ami valószínűleg kiváltotta őket.

Már jó ideje élek megint olyan körülmények között, amit nem bírok, és sajnos főként anyagi okokból egyelőre el kell viselnem, különben az utcára kerülnék. Először pánikrohamokkal kezdődött megint, aztán ezek fokozatosan elmúltak, mert már egyáltalán nem érdekel, ha meghalok, úgyhogy nincs bennem halálfélelem, és nem pánikolok be. Rengeteg feszültség van bennem, és nagyon sokszor gondolok öngyilkosságra, egyszer meg is próbáltam gyógyszerekkel, de nem sikerült. Nem bírok enni, vagy ha igen, akkor rendszeresen hányok, nagyon rossz a gyomrom. A legjobb barátnőm, aki az egyetlen barátom volt, az elején mellettem állt, de megunta, hogy támogatni kell engem, és közölte, hogy menjek pszichológushoz. Beszéltem neki a korábbi tapasztalataimról a pszichológusokkal, de nem értette, továbbra is azzal volt, ő ehhez kevés. Pedig én éreztem, hogy kezdtem jobban lenni, amikor vele beszélgettem ezekről a dolgokról, az étvágyam is jobb volt, nem volt olyan sokszor hányingerem. És ezt mondtam is neki. Csak nyilván nem egy napba telt volna, hanem lehet, hogy hónapokba, hogy rendesen látsszon is rajtam, és neki ezt nem volt türelme kivárni. Miután közölte, hogy nem fog segíteni nekem, nem volt kihez fordulnom, és egyre rosszabb lett a helyzet, és egyszer annyira nem tudtam mit kezdeni a feszültségemmel, hogy bántalmaztam magamat (odacsaptam a fejemhez valamit elég durván, ott is maradt vagy egy hétig egy nagy dudor a homlokomon). Azóta egyenesen megundorodott tőlem, letiltott mindenhonnan, és nem beszél velem. Teljesen magamra maradtam, és nem tudtam, mit csináljak. Ezután kezdtem el mégis pszichológushoz járni, és tudtam, hogy nincs értelme, mert még mindig nem tudok idegeneknek megnyílni, és csak még feszültebb leszek tőle. Gyűlölöm az egészet, és nem érzem, hogy jobb lesz tőle a helyzet, sőt. De eljárok, mert nem tudom, mi mást tehetnék. Semmit nem tudok kezdeni magammal, semmiben nem találok örömet, és utálom magamat, mert elvesztettem a legjobb barátomat amiatt, hogy nem voltam képes elég gyorsan összeszedni magam. Próbáltam barátkozni, de annyira magam alatt vagyok, hogy nincs semmi energiám most új emberekkel ismerkedni, meg amúgy is, ha a legjobb barátnőm magamra hagyott a betegségem miatt, akkor mit várjak idegenektől? Ők is csak megundorodnának tőlem, ha megtudnák, milyen vagyok.

Kérlek, segítsetek nekem, aki volt már hasonló helyzetben, az mihez kezdett, hogy mászott ki belőle?

27/N