Volt már barátságotok, vagy haveri kör, haver, akivel megszakítottátok a kapcsolatot ? Vagy hogy titeket ignoráltak? Mi miatt jutottatok erre a döntésre ? Miért szakadt meg a kapcsolat? Bánjátok? Legszívesebben kitörölnétek ezeket az emlékeket?

Hát én nem biztos, hogy nagyvonalakban le tudom írni...

Aspergeres vagyok, ez szinte fix. Namos 17 éves koromig full fura voltam, de tényleg, nagyon durván, utána átmenet jött kb. 21-22 éves koromig. Most is fura vagyok (28), de nem full fura.

A gimiben kialakult egy baráti kör "fura", a saját osztályába be nem illeszkedett emberekből. Hosszú, miért tudott kialakulni, de átmenetileg osztálytárs volt A B-nek, aztán C C-nek, kerültek a baráti körbe testvérek vagy nyári tábori ismeretségek is.

Érdekes helyzet amúgy, mert az egyik mozgatórugója én voltam, de mégis totál kilógtam közülük már akkor. Őket főleg az animék és a történetírás érdekelte, engem meg a kis éppen aktuális, fókuszált érdeklődési köreim. Engem nyilván bírtak, de annyira nem tudták elfogadni magát a különbséget, többször próbáltak megváltoztatni. Nyíltan is megmondták. Meg páran olyat is, hogy 1 hetet sem bírnának ki velem.

Ez "csak" érdeklődési kör, de eléggé kellemetlen volt, amikor nem értem, amiről beszélnek és nem is érdekel és fordítva. Mindezt pont akkor, amikor kezdem kapisgálni, mennyire "más" vagyok, rátalálok az Asperger leírására is, totál illik rá, tesztek is totál illenek rám és minden nap több órát sírok, hogy most mi lesz. Eközben a baráti körömből is kilógok és néhány találkozót kvázi unok is.

Mára, felnőttként pedig sokkal lazább lettem szerintem (jó értelemben). Látom már, mi az, ami számomra konkrétan azért nehezebb, mert kimaradt a lázadó korszakom. Látom már, mik a tanult tehetetlenség veszélyei.

A régi baráti körből (közben ugye többen férjhez mentek, stb) sokaknál azt látom, hogy ők még mindig a ... bocsánat, de ez az igazság: lúzer szerepben vannak a gimi óta, de önként!! Félnek az élettől, félnek kockázatokat hozni, nem képzik magukat, nem hisznek benne, hogy ők maguk, illetve az élet számukra többet és jobbat hozhatna. Van, aki "betanított" munkát végez, kicsit irigyli azokat, akik a szakmájukban dolgoznak és szeretné is képezni magát, de nem teszi, mert tanult tehetetlenség. Semmi más. Különben okos, értelmes és szorgalmas nő. Csak fél. Az egész élettől. Van, akit még egy számára ismeretlen beülős helyre se tudsz elcsábítani vagy egy randommal programra se kapható. Pedig ő (és a férje is) tudatos, talpraesett, okos, intelligens. Csak mintha ők is félnének az élettől, de nagyon!!

Nem is hiszik el, hogy lehetne jobb munkahelyük, lehetne jobb fizujuk, lehetnének erősebbek, egészségesebbek, jól sülhetne el egy-egy random kirándulás is stb.

A járt, jól ismert, kitaposott utat járják. Tényleg mindenben, még egy beülős hely esetén is.

Én meg küzdőszelleműbb, kockázatvállalóbb, komfortzónából kilépőbb ember lettem, aki szintén fél az egész élettől, de igyekszik ez ellen dolgozni.

Plusz ők még mindig sztorisak, szerepjátékoznak a legtöbben, tea mellett társasoznak.

Én meg a sportos programokat kedvelem, szeretek sörözni, szeretek barátokkal egy sör mellett "csak úgy lenni". Hétköznapi dolgokról beszélgetni, hülyülni. Tehát a gimis ellentét is megvan még.

Úgy gimi után még pár évig bővült a baráti kör és mára szerintem totál átalakult, mondhatni szétesett.

Én ma inkább azokban találtam a társaságomra, akik a gimi után csatlakoztak.

Illetve gimis, szintén másik osztályba járó, de akkor az akkori baráti körből kimaradt emberekkel.

Kérdező, miért érzed magad egy rakás szerencsétlenségnek?

Igazából igen nehéz megtalálni a tényleg sajátunknak mondható társaságunkat, vagy hogy mondjam.

Milyen fajta tisztázó beszélgetésre gondolsz?

Én például nem szívesen hallanám a volt baráti társaságomtól, hogy igen, furának éreznek aki képtelen alkalmazkodni (ami így, ebben a formában nem igaz, csak annyira más vonz minket, hogy ezt az érzést keltem) és ők se hinném, hogy akarnák tőlem hallani, hogy túl merevek (ami szintén így nem igaz, csak bennem keltik ezt az érzést).... Sehova se vezetne.

Huszonpár éve volt együtt egy baráti társaság. Úgy alakult,hogy én állapodtam meg a legkésőbb ezért a múltban fel sem tűnt,hogy én megyek mindenkihez, minden buliban automatikusan benne vagyok. Kb hat éve történt pár olyan esemény amik után kialakult egy olyan érzésem,hogy csak létszámba tartozok bele érdemi kapcsolat megfakulni látszott. Egy nap azt mondtam : addig nem megyek senkihez amíg ő el nem jön hozzám. Az elmúlt hat év a gyász időszaka volt. Felszínes szülinapi sms-en és utcai összefutós "Hogy vagy?"-okon kívül nem történt semmi.

Hat évembe telt elengedni azokat az embereket akik között volt akit TESÓ-nak szólítottam.

Most töltöttem az 50-et. Mostanra tudtam belenyugodni abba ,hogy nem egy felé vitt az utunk!

SOHA NE MAGADAT OKOLD! Nem egyformán érünk belül!Minden változik és mindenki élete változik! Se nem ők se nem én vagy te nem vagy bűnös azért, amiért az életed arra folyik amerre! És ha más élete elkanyarodik nem tehetsz ellene semmit!!!

15 vagyok és amúgy én is azt próbálom sugallni, hogy ne magadat okold!

Az ember változik, az élethelyzet változik, az életmód változik, barátságok jönnek, mennek.

Valahol ez az élet rendje!

https://www.gyakorikerdesek.hu/emberek__emberi-tulajdonsagok..

Ez az én történetem, ha gondolod olvasd el. Nagyon megértem miről beszélsz. Borzasztó érzés...

Huh hát akkor én kivétel vagyok, mert ezt én az élet természetes részének érzem. én is volt hogy kiléptem baráti körökből, meg volt hogy engem hagytak ki. persze ez utóbbi bántó, de sikerült felülemelkednem rajta.

Első ilyen akkor volt, mikor nagyon szerettem embereket kb 5 évig és 22 éves lettem, és elkezdtem érezni, hogy unom őket. unom amit mondanak, nem tudnak újat mondani, ugyanazokat a köröket futják, míg én megváltoztam. Innen szép lassan leváltam, apránként nem mentem már oda.

Egy másik baráti kört azért ignoráltam, mert nekem máshogy alakult az életem, mint nekik, és ezért folyton kéretlen jótanácsokat kaptam, kéretlenül beleszóltak az életembe, ítélkeztek. Annyira rosszul kezdtem magam érezni tőlük, hogy nem tudnak elfogadni olyannak, amilyen vagyok, hogy úgy éreztem, jobb őket elfelejteni.

Volt még olyan kör, ami inkább felületesebb baráti volt, volt pár dolog, ami nem tetszett. Úgy alakult, hogy én elköltöztem külföldre egy évre, és nem volt kedvem velük újra felvenni a fonalat.

Volt olyan ahol nem egy baráti kör volt, hanem a legjobb barátnőm, aki új barátokat talált, és egyik pillanatról a másikra hanyagolt. Na ez nagyon fájt, de pár hónap után túltettem magam rajta.

Ezeken a történeteken kívül inkább úgy éreztem, hogy közös megegyezéssel történik egymás "elfelejtése". Egyidejűleg más vizekre eveztünk. Eleve minél idősebb valaki, annál ritkábban látja a barátait, mert a párkapcsolat lesz a fontos, emberek jönnek-mennek az ember életében, szerintem ez normális, ha az ember változik, fejlődik. Ahogy egy szakításon, úgy barátságok megszakadásán is túl lehet tenni magunkat. Én sajnálom azt az 50 éves hozzászólót, akit ez ennyire megviselt. tele kell tölteni az életet más, új dolgokkal, nem szabad éveket áldozni a szenvedésre, bánatra, csak mert páran már nem kíváncsiak az emberre.