Gyűlölöm! Gyűlölöm az életet. Nekem miért nem lehetett normális életem soha?

Utolsó, kár hogy a magad 48%-val egy utolsó troll, kamu vagy. Már többször láttalak, és hol férfinak, hol nőnek adod ki magad. És régen is elküldtelek a píbe, most is ezt teszem. Kamuzz máshol.

Ha annyira hasznos válaszokat adnál, nem 48% lenne az értékelésed.

Egyébként nem vagyok már az a teljesen visszahúzódó mint gyereknek. De sok minden miatt lettem olyan amilyen.

Az, hogy majdnem meghaltam kicsinek. Anyám óvott minden szartól. Nem általánosba kerültem, sok sok gyerek közé, mikor elkezdtem iskolába járni, hanem kisegítőbe. Onnantól mindenki elhordott minket, engem egy degenerált nyominak.

Aztán még a lelkivilágom szét cseszték azzal, hogy lányok/fiúk egyaránt kiröhögtek. Sajnos mai napig van, hogy megyek az úton és kiröhögnek. Tudom, le kéne szarni, és többségileg le is szarom, mert nem tetszhetek mindenkinek, de attól még sokszor fáj.

Aztán ott volt, hogy istenhívőnek voltam nevelve, és jött az összes hülye tiltogatás, hogy mit szabad, mit nem szabad, etc.

És habár istenhívő voltam, még se teljesen. Érdekelt a szexualitás.

Ami szintén rossz dolog, hogy túl hamar szereztem róla tudomást.

Már vagy 5 évesen tudtam mi az a szex, csak nem szó ügyileg.

7 éves a suliban mondta el nekem egy fiú, vagy is kérdezte, hogy "Tudod mi az a szex?", először persze azt mondtam, hogy nem, mivel a szót nem ismertem rá, így nemet mondtam, aztán jött azzal, hát amikor a fiú meg a lány összedugja amilyük van. Akkor rá vágtam, hogy "ja, de tudom".

Nekem nagyon tabu volt itthon is. Mikor családba beszélt róla valaki, mindig mondtam, hogy engem hagyjanak már ezzel a témával, nem érdekel. A nagy szart nem érdekelt, csak szégyelltem ilyesmiről beszélni.

Azt hittem, ha majd felnövök, akkor könnyebb lesz párt találni, mert normálisabbak az emberek felnőttként, de úgy érzem, hogy nagyot tévedtem.

Aztán jött a mélypont: Meghalt az édesanyám.

Ezután kezdtem el nap mint nap próbálkozni, irogatni lányokkal, és folyton folyvást olyanokat kaptam, hogy csúnya vagyok, nem vagyok az esete.

Ahogy egy folyó, vagy akár az élet is véges, ugyan úgy véges az, hogy ember próbálkozni akar. Most már nem írok szinte senkinek. És tudom, hogy lelkileg belebetegedtem az életnyi sikertelenségekben.

Tönkre mentem. Tudom magamról. És ez nem élet.

Egyébként egy valamiben adok igazat:

Aki azt írta, hogy egy nap úgy kelne fel, hogy csúnya, ahhoz képest ami volt; az emberek 80%-a tuti, hogy ott hagyná a párját, ha nem azt látná, kapná, akit választott.

Hiába a kedvessége, s mi egymás; akár nő, akár férfi lelépne a párja mellől szó nélkül, ha a másik fél sokkal rondább lenne attól, amilyen volt.

Akkor derülne ki az emberek felszínessége a leginkább.

Mert fix, hogy a nagy többség idővel közölné a párjával, hogy akármennyire szeretlek, ehhez, aki most vagy, nem tudok vonzódni és nem akarlak megérinteni, etc.