Létezik olyan nő akinek nem mániája a szakáll, illetvee összejönne olyannal is aki nem szakállas?

"önvizsgálatot sose tartunk"

Évek óta marcangolom önmagam és próbálok rájönni, hogy mi a megoldás, de eddig nem sikerült rájönni. Bár elsőre a szociális szorongás ellenszerének is örülnék. És nem az ilyen béna "há többet kő mosolyogni" bölcsességekre gondolok, mert azok semmit nem érnek.

#42

Pont ez történik amúgy, részben a kényszer, részben saját döntés alapján, olyan helyen dolgozom ahol napi 100-200 emberrel kerülök rövidebb időre kapcsolatba (nem tervezem itt megöregedni), de azóta javult is a dolog - a baj az, hogy felszabadult még mindig nem tudok lenni, és hogy nem tudok összehaverkodni senivel úgy igazán a kollégák közül. Talán jó a véleményük rólam, de van akivel még köszönés sincs és nem is lesz.

#44

Én se akarok valami extraszociális lenni, de azért szerintem nem árt, ha az embernek van 1-2 haverja/barátja meg egy szerelme.

Láttam mi történik azzal, aki elszigetelődik másoktól. Az egyik rokonom élt így. 25-39 éves kora közt még nem voltak bajok, elvolt, időnként még vidámnak is tűnt. Utána pedig szépen lassan elkezdett szétcsúszni, egyre többször dominált a "...minek?" mentalitás, az addigi közepes háztartása egyre koszosabb-porosabb lett, a kertben derékig ért a fű... És egyre több lett az ivás és a cigizés. A végére már nem is beszélt nagyon senkivel csak rokonokkal meg pár kollégával és egyre inkább kiütött a fájdalom(?) a személyén.

És a többi hasonló egész életében magányos fazonhoz, ő is meghalt nem sokkal 50 után. Az örökös magány a legacélosabb elmét is kikezdi. (Hiába volt gazdag)