Hogyan lendüljek túl ezen?

Férjem bipoláris zavarban szenved. Kb. 2 éve lett diagnosztizálva. Van két gyerekünk, házunk, autónk minden szuper lenne...ha

És itt jön az én bajom.

Kb. 1,5 éve volt egy komolyabb depressziós epizódja. Be akarták utalni pszichiátriára pár hónapra. Ebbe nem ment bele, féltette az állását meg nyilván minket is, mert egy keresetből nem lehet megélni. (Én próbáltam rábeszélni, de nem ment)

Tehát nem ment kórházba, de kapott gyógyszereket, amiket mai napig szed. (Jártunk pszichológusnál is, de azt is abbahagyta, mert hülye az összes orvos)

Szóval..

Abban a kb. fél évben amikor rosszabbul volt, bennem eltört valami. A bizalom, a vágy, a nem is tudom micsoda megszűnt létezni felé...

Úgy érzem mindent megtettem, hogy jobban legyen akkor (jártam vele orvoshoz, eldugtam a gyógyszereit és én adagoltam, mert túladagolta a nyugtatót (nem lett komolyabb baj), támogattam ahogy tudtam a két kicsi mellett.

Anyósom járt át segíteni nekem, hogy egyedül valahogy boldoguljak, mert férjem elment dolgozni ugyan, viszont otthon csak feküdt vagy veszekedett velem. Bármit mondtam támadásnak vette, ordított ha úgy volt...

Megrángatott egy bolt közepén, mert felhúzta magát, el akarta hagyni a gyerekeket, akkor volt 5 éves a nagyobb, szó szerint leült mellé és azt mondta neki, hogy ő most elmegy, mert jobb nekünk nélküle...Szegénykém pedig nyilván nagyon sírt emiatt. Aztán valahogy kitisztult a feje és végre nagyjából elfelejtettük ezt a rémálmot...de bennem maradt még félelem.

Nem merek tőle dolgokat kérni, vagy néha hozzászólni, nehogy megint az legyen, mint akkor. Ő viszont folyamatosan erőltetné rám magát...Nem megy egyedül boltba, belevonna a munkájába is, de engem nem érdekel, de akkor is mondja stb...

Volt egy barátom (férfi) igaz csak neten beszélgettünk. Kiverte a hisztit, hogy ne beszélgessek vele, mert az neki rosszul esik. Rendben, tiszteletben tartottam, már nem tartom a kapcsolatot vele. (Pedig nagyon sok lelkierőt adott)

Betegségem miatt (IR) fogynom kéne, de arra sincs lehetőségem, hogy fél órát edzek, mert nem szeretem egyedül hagyni a gyerekekkel. Néha velük sem úgy reagál le helyzeteket, ahogyan kellene. (Nem bántja őket, csak úgy szól, ahogy nem kéne...)

Magamon kéne dolgoznom, nem őt hibáztatom. De nem tudom merre induljak. Voltam én is pszichológusnál pár alkalommal, erősnek tartom magam lelkileg, de úgy érzem nem vagyok boldog.

Nem akarok elválni, egy keresetből nem tudom eltartani a gyerekeket. Meg..hát itt jönne az, hogy szeretem is..de ebben már nem vagyok biztos.

Nem tudnék még egy olyan időszakot végigcsinálni, az fix.

Hogyan kéne elfogadnom, vagy feldolgoznom ezt az egészet?