Csak èn gondolok hetero nőkènt arra, hogy jobb lenne az èletem fèrfiak nélkül?

Ugyanígy vagyok, szóról szóra.

40/N

Kérdező, én egy harmincassal vagyok több, mint Te. Mégis azt mondom, ha visszamehetnék időben, nem mennék férjhez, és pasi sem kellene az életembe sehogy. Nagyon nyugodt életem, úri dolgom lenne. Mondom ezt úgy, hogy rendes, segítőkész férjem van, szeret nagyon (kettőnk közül ő szeret jobban, nem is vitás),mindig támogat, figyelmes.

Mégis, ha vonok egy egyenleget, jobb lett volna nem párban élni, hanem egyedül.

Ha újrakezdeném, én sem mennék férjhez. Elég lenne egy ittalszunk-ottalszunk kapcsolat, vagy az sem. Gyerekem sem lenne (bár van, imádom, de egy élethosszig tartó aggódás-őrlődés).

Lenne egy pici, ékszerdoboz lakásom, élhetnék a munkámnak és a hobbijaimnak. Akkor szexelnék, amikor kedvem van. Bár most, 40 évesen inkább élvezném a szexmentességet, annyit dgtak az elmúlt 25 évben.

Nem veszítesz semmit, kérdező, ha kiszállsz ebből.

Nem, nem érdemes 5 évente újra kezdeni.

A legjobb nem túlságosan egybe belebonyolódni.

38 Te leíród mi a probléma a kapcsolattal?

Kicsit érdekel, ha te is úgy érzed, hogy te vagy inkább a szeretett fél ergó nagyobb törődést kapsz, akkor mégis miért rossz a kapcsolat?

43-as!

38-as vagyok, hát megpróbálom leírni: Nem a kapcsolat rossz, hanem én közben ismertem ki magamat igazán. Én annyira szeretek egyedül lenni, annyira befelé forduló vagyok, és annyira szeretem a csendet, nyugalmat, hogy nem érzem úgy, hogy kellene mellém valaki. A munkámban is szabadúszó vagyok.

Gyermekünk is van, aki már kirepült (lány), imádom. De ha visszamehetnék, nem is szülnék, mert tökéletesen leírta itt valaki, életem végéig szóló aggódás-gyötrődés.

Valahogy én is amellett lennék, hogy egy jó munkahely (ami meg is volt, csak feladtam, amikor ideköltöztem 150 km-re), egy ékszerdoboz lakás (ezt is nagyon jól leírta valaki, én is erről álmodnék). Magam lennék, hazajövök munkából, azt csinálok, amit szeretnék. Senkihez nem lenne igazodás egy kicsit sem, az én házam, én váram. Mondom ezt úgy, hogy a férjem nyugodt, fát lehet hasogatni a hátán, és a házimunkát is megosztjuk.

De valahogy az időmet mégis sokkal jobban fel tudtam volna használni, ha nincs mellettem pasi. Igazából én voltam neki a bónusz, én vele úgy voltam, hogy akkoriban volt azért egy társadalmi nyomás a nőkön,(férj, gyerek), ő szerelmes volt nagyon, én csak szerettem, de nem több. És ami tény még, jókat tudunk beszélgetni, intellektuálisan is partner messzemenőkig. Csak hát...jobb lenne egyedül, és jobb lett volna egyedül az elmúlt 25 év is.

Ezért úgymond irigylem a maiakat, semmi társadalmi nyomás: férjhez mehetsz, de lehetsz szingli, lehetsz leszbi, úgy élsz, ahogy akarsz, mindenki bekaphatja. (Én kihúztam sokáig, 30 voltam, amikor férjhez mentem, kb. a 90-es évek elején ez még a vénlány kategória volt, azzal együtt, hogy tanult, csinos nő voltam.) De igazából nagyon hamar elrepült a 25 év, és sokszor sajnálom, hogy beálltam a sorba.

Maximálisan egyetértek az előző versenyzővel (én vagyok az ékszerdobozos-aggódós hozzászóló).

Még 15 éve is ciki volt felvállalni, hogy nekem jó (lenne) egyedül. Így mentem férjhez én is, bár rásegített, hogy terhes lettem.

Ha akkor nem jön a kisfiam, nem biztos, hogy párkapcsolatban élnék.

Néha a fél életemet odaadnám azért az egyedül élős-összejárós másfél évért, ami nekem jutott.

Ráadásul későn szültem (36), így még kevesebb esélyem van a nyugis évekre.