Valóban érthetetlen az indokom a szakításra?

Nagyon jól megvagyunk, de úgy érzem teljesen más jövőre vágyunk. Barátnőm egy vidéki faluból származik, a családja mezőgazdasággal foglalkozik. Még tanul, de ő is ezen a területen szeretne elhelyezkedni.

Én pénzügyes vagyok, Budapesten. Falun nőttem fel, és utáltam.. nagyon sokat küzdöttem, hogy kitörjek onnan és felépítsek egy önálló, nagyvárosi életet. Amikor megismerkedtem a párommal, akkor ez a kérdéskör elég hamar felmerült, és megmondtam neki, hogy én ebből nem tudok engedni. Akkor úgy tűnt, hogy elfogadja, de látom rajta, hogy rossz neki. Keresi a lehetőséget, mikor lehetne otthon, próbál engem is bevonni a családi életükbe, én meg próbálom kivonni magam. Senkinek sem jó ez. Kellemetlen, mert nagyon kedvesek a szülei, és tudom, hogy ezzel sok embert megbántok, de nem élhetek le egy életet úgy, összeszorított foggal mások kedvére teszek.

És ezzel nem lenne gond, ha a páromon is azt látnám, hogy ki akar törni ebből (nem mintha rossz lenne). Viszont ő legszívesebben olyan életet élne, amiben hazaköltözik, és részt vesz a családi életben/vállalkozásban, amiről csak miattam, kényszerből mond le. Csinálhatok úgy, mintha ez nem lenne gond, de az. Egyre inkább arra jutok, hogy nem én vagyok az, aki mellé való. Még ha emberileg szeretjük is egymást, ez egyszerűen nem elég. Annyira mást várunk az élettől.. és belefáradtam már abba, hogy vagy illemből szenvedek, vagy mindent visszautasítok.

Akinek eddig felvetettem az aggályaimat, azok kb hülyének néztek, hogy ilyen miatt miért akarok szakítani. Ez tényleg álindoknak hangzik?