Szerető voltam, élettárs lettem, próbálok mindenkinek megfelelni, de nehéz. Tudnátok tanácsot adni?

Kérdező, neked meg azt mondom, hogy azzal biztosan senkinek sem teszel jót, ha mindenki másnak megfelelni akarva önmagad áldozod fel. Erkölcsi kérdésekben az ember ne másoknak akarjon megfelelni, hanem a saját elveinek és a saját erkölcsi mércéjének. Ha a te lelkiismereted tiszta, akkor percig nem kell azzal törődni, hogy ki hogy fúj rád, az ő egyéni problémája.

Ti építsétek a pároddal a saját kapcsolatotokat, a gyerekeknek meg mindig, mindenről csakis az igazat mondjátok, akkor is, ha az adott dolog a ti döntésetek és felelősségetek, meg akkor is, ha a másé. Azt meg bízzátok rájuk, hogy ők az igazságot feldolgozva megérleljék magukban a saját egyéniségüknek megfelelő döntéseket, hiszen ők is önálló személyiségek saját értékrenddel...

12 évesen nincs saját értékrend és nincs döntési felelősség.

14 körül jutnak el a kamszok oda, hogy fellázadnak a szülői értékrend ellen, és elkezdenek kialakítani sajátot. Amibe utóbb normális esetben mérlegelés után visszakerülhet az egykor közvetített szülői értékrend egy része. A folyamat eltarthat akár huszonéves korig is, egyeseknél sose fejeződik be (szélkakasok), másoknál 16 éves korra kiforr (ez a ritkább).

#11, se nem "ál" se nem "szent", azt gondolom, hogy mindenkinek joga van ismerni az igazságot az ő életét is érintő kérdésekben. Azt, hogy mennyire akar bevonódni vagy mennyire nem, azt meg ne más döntse el helyette, arra ott van ő maga...

Engem is becsapott anno nehány fontos dologban az anyám úgymond "csak a gyerek érdekében"... ma nagy erőkifejtésembe kerül, hogy csak következetes módon ignoráljam a személyét... tudod nem akarol sittre kerülni egy hazug senkiházi miatt, evvan...

#13, az első fél mondat kivételével ebben igazat adok neked.

De bocs, nekem 6 évesen is volt saját értékrendem, és állandó konfliktusom is emiatt:) (poén, hogy alapvetően ugyanaz, mint most, 8*6 évesen:))

15, nyilván vannak csodagyerekek :), és igen, az én értékrendem sem változott nagyon sokat.

Ettől még hat évesen, tizenkét évesen nem alkalmas egy gyerek arra, hogy a szülei válási csetepatéjában hideg fejjel igazságot tegyen, akár csak saját magában. A gyerek normális esetben mindkét szülőjét szereti, ahogy őt is szereti mindkét szülő. Attól, hogy bevonódik ezekbe a vitákba, nem döntési helyzetbe jut, hanem hihetetlen mértékű szorongás keletkezik benne, mivel valójában mindkét szülőjét szereti, viszont most az egyikről vagy mindkettőről el kell hinnie, hogy az gonosz. Akiről ő azt hitte, hogy megbízhat benne, hogy a világban a biztos pont, az lehet, hogy nem is tökéletes...?!

És pontosan ezt a kérdést oldja fel 14-18 közt a kamaszkori lázadás, és a valós értékrend-kialakítás (ami lehet a szülőkének a revíziója és elfogadása, immár ésszel) vagy lehet más, új irány.

Ez előtt azonban a gyerek értékrendje (normális családi körülméynek közt) még jobbára átfed a szülőkével, azonosul velük.

Így értettem az előző fejtegetésemet, csak rövidebben leírva talán nem volt tiszta. De az alapkérdésben azt hiszem, egyetértünk. :)

Teljesen mindegy, hogy alkalmas-e a gyerek elviselni-felfogni a szülők csetepatéját. A gyerekenek elsősorban a nyugodt, biztonságos (érzelmileg) élethez van joga. A szülők játszmáihoz semmi köze. Ahhoz természetesen joga van, hogy tudja, hogy a szülei miért váltak szét, de az ez utáni "taktikai csaták" terhét rájuk rakni önzőség.

Az én szüleim is elváltak, megbeszélétk velem, hogy ennek mi az oka, de a csetepatékból hál' Istennek kihagytak, máig hálás vagyok érte.

"Ettől még hat évesen, tizenkét évesen nem alkalmas egy gyerek arra, hogy a szülei válási csetepatéjában hideg fejjel igazságot tegyen, akár csak saját magában" - pedig meg fogja tenni, hidd el, tök függetlenül attól, hogy a környezet mennyire tartja vagy nem tartja alkalmasnak erre:)

Elmesélem erre saját egyik sztorimat, ugye az 1970-es években járunk, amikor én gyerekeskedtem. Szóval, apám egy hosszas, és súlyos betegség után úgy döntött, hogy otthagyja az addigi stabil munkahelyét, és kipróbálja magát az akkor kibontakozó maszek-világban. (én 12-13 voltam). Anyám erre a következő hónapokban sértett mártírként dúl-fúlva sopánkodott mindenkinek, hogy "miféle ember az, aki kockára teszi a családja biztonságát", nekem meg abszolút határozott értékítéletem volt, apámnak adtam igazat, és taszított anyám viselkedése. Aztán, amikor rá egy évre apámnak bejött ez a dolog, és anyám úgy döntött, hogy akkor tán otthon marad háztartásbelinek, beadta magának a szememben az etikai mattot, 13 évesen tudom, hogy gerinc dolgában hibádzik nála valami. Apámat meg elkezdtem egy baleknak tartani, aki ezt tűri az ismert előzmények után.

Nos, azóta eltelt 30 év, és bizony, az akkor megérlelt értékítéletem határozta meg az elmúlt évtizedekben a dolgaikhoz való hozzáállásomat, persze bővült, árnyalódott a kép nyilván, de alapvetően az erkölcsi döntést ezekről a kérdésekről és a viselkedésükről 13 évesen hoztam meg. Ha alkalmasnak tart valaki erre egy 13 évest, ha nem:)))

Ha meg valamit elhallgattak előlem, és anélkül kényszerültem véleményt alkotni és döntéseket hozni, az meg az ő felelősségük és bajuk, és nem az enyém, ennyi.

Szóval kérlek hidd el, a gyerek mindenképpen véleményt fog alkotni, és döntéseket fog hozni, erre nincs befolyása senkinek. Meg lehet tenni, hogy valós infók alapján tegye, vagy rá lehet kényszeríteni, hogy fontos körülmények ismerete nélkül - ezzel megteremtve majd az alapot hozzá, hogy később ne tudjon elszámolni önmagával a saját korábbi hozzáállása miatt.