Van itt olyan, akinek még nincs gyereke, évek óta küzd meddőséggel, és szívesen beszélgetne sorstársakkal? (kérdések a leírásban)

Szia! 6 évet vártunk a legnagyobb gyermekünkre, szívesen válaszolok visszamenőleg. 😊

1. 20 évesen mentem férjhez, egyből szerettünk volna kisbabát. Levelezőn csináltam az egyetemet, bírtam volna baba mellett, de nem jött. Aztán dolgozni kezdtem, akkor sem. Éltük a friss házasok boldog életét, csak a gyermekáldás hiányzott sokáig.

2. Az első évben minden hónapba reménykedtem, beképzeltem tüneteket (vicces, mert végül minden terhességem tünetmentes volt), aztán kiborultam, mikor megjött. A második évben dühös voltam. Hogy miért terhes az, aki cigizik, aki egyéjszakásból fogant... óvónő vagyok, annyi vacak szülőt látok, nulla erkölccsel, dohányozva, stb. Nem értettem, mi miért nem élhetjük át ezt a csodát. Innentől alapvetően nyugodt voltam, beletörődtem, hogy ez nekünk lassabb, nehezebb folyamat lesz. Beszélgettünk örökbefogadásról, de reménykedtünk. Amikor megfogant, abban a hónapban döntöttük el, hogy elindítjuk a folyamatot.

3. A második év után végig hittem benne. El sem tudtam képzelni, hogy nem lesz gyermekünk. A férjem is így érzett, hála Istennek.

4. Az alap hangulatomra nem nyomta rá a bélyegét a dolog. Élveztük egymást, boldogok voltunk, sok programot csináltunk.

5. Megerősített benne, hogy ő az igazi, nekem való társ. A legjobb döntés volt mellette megállapodni.

6. Feljebb írtam. Alapvetően imádom a munkám, de amikor olyan szülőkkel találkoztam, akik nem példamutatóak, szomorú voltam. A főnökeim tudták, hogy szeretnénk babát, mindenben támogattak.

7. Nem volt.

8. Nem. Természetesen fogant végül 4 gyermekünk.

9. Változó volt. Azok a barátnőim is szültek közben, akik még nem is ismerték a párjukat, amikor mi már próbálkoztunk. Alapvetően azt kellett megértenem, hogy attól, hogy valaki másnak sikerül/nem sikerül nekünk nem lesz jobb vagy rosszabb.

10. Nyíltan elmondtuk bárkinek, hogy mi a helyzet. Nincs ezen mit szégyellni. 😊

Kitartás! ❤️

Szia! Először is, nagyon jó ötletnek tartom, hogy felvetetted a témát.

1. Három éve küzdünk, egy éve járunk meddőségibe. A férjemmel van a nagyobb gond, de nálam is kiderült IR és pm alulműködés. Most voltam pont kontroll terheléses cukron, várom az eredményt éppen. Ha minden jól megy, akkor hamarosan kezdődik a lombikprogram nekünk.

2. A legnehezebb nekem az volt, amíg csak vártunk. Amióta az orvosokat járjuk, valahogy könnyebb, mert van egy menetrend, és tudjuk, hogy most már nem a semmire várunk, hanem haladunk szépen előre. Most már sokkal de sokkal könnyebb minden egyes ciklus, még ha megjön a végén, akkor is.

3.-4. Abszolút pozitívan állok a dologhoz, tudom, hogy sikerülni fog. Ha nem is elsőre, de megnyugtat a tudat, hogy mindent megteszek érte. Nem is értem, hogy hogyan képesek párok csak úgy sok évig várakozni egy spontán terhességre, mikor sokkal kockázatosabb akkor is, ha egyáltalán sikerül.

5. Igazából az jobban őrölt minket, amíg nem tudtuk, hogy mi a probléma. Most már mindketten megnyugodtunk, és együtt dolgoztuk fel.

6. Nem hat rá, ki tudom zárni a munkát a magánéletből és fordítva.

7. A kezelés óta jobb a közérzetem, fogytam is, így azóta sokkal jobban érzem magam, amióta csinálom a hármas kezelést. Örülök neki, hogy sikerült elkerülni egy potenciális cukorbetegséget. A férjem önértékelését erősen megtépázta, de elég régóta tudjuk ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, hogy feldolgozta ő is. Sokat segít a téma alapos megismerése, tájékozódás.

8. Nem.

9. Először kicsit mindig féltékeny voltam, de mára már megtanultam kezelni a helyzetet.

10. Annyival lerendezem, hogy "nem úgy megy az, hogy csak kitaláljuk, hogy jöhet a gyerek, és kész!". Ezzel jól le lehet építeni minden tapintatlankodót.

Én visszapattintanám neked a kérdéseket, kíváncsi vagyok a sztorira!

Szerintem írhatnánk utána valami fantázianevet vagy keresztnév kezdőbetűjét a követhetőség kedvéért. 🙂

J voltam. Ja, és 30N.

Talán érdemes lenne megpróbálni olyan emberekkel is beszélgetni, akik hasonló problémával küzdöttek és már találtak rá megoldást. Ne csak olyanokkal, akik még nem találtak. Lehetséges, hogy többet segítene rajtad.

Ha nyitottan állsz a kérdéshez, akkor kereshetsz olyan embereket, akik alternatív módszerekkel sikerült elérjenek pozitív eredményeket. Sokkal több ilyen van, mint elsőre gondolná az ember, én is ismerek személyesen több ilyet.

Egy próbát megérhet.

1. Első gyermek lenne. Több, mint 3 éve próbálkozunk.

2. Elején nem foglalkoztunk vele görcsösen, de ahogy telt az idő, kezdtem megijedni. Túl vagyunk minden létező vizsgálaton és minden rendben. Cikluson belül: menzesz után pár napig egész jól vagyok, bizakodok. Ovu idején rágörcsölök, számolgatok, ovu tesztelek. Ovu után várakozás, jelek keresése...

3. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Vagy így, vagy úgy (októberben elkezdődik az inszemniáció, illetve az ehhez szükséges dolgok).

4. Sikersztorikat olvasok.

5. Megerősíti.

6. Nem hat a munkámra.

7. Önértékelésemre nincs hatása.

8. Nincs szervi probléma.

9. Örülök, ha másnak sikerül a baba.

10. Szoktam. Őszintén elmondom, mi a helyzet. Ez talán segít abban, hogy legközelebb másnak ne tegyenek fel ilyen jellegű kérdéseket.

Sziasztok! Én is csatlakoznék a beszélgetéshez.

1.2007-ben jöttünk össze férjemmel, 2015-ben házasodtuk össze, és 2016-ban kezdtünk el próbálkozni. Én hamarabb szerettem volna gyereket, ő először saját házba szeretett volna költözni. Egy évig próbálkoztunk természetes úton. Ez meg annyira nem viselt meg, az már igen hogy orvoshoz kellett fordulni. Mert tudtam, hogy itt már kimondják, hogy meddőség(nem szeretem ezt a szót). Először Closty-s hónapok voltak, majd egy átjárhatósági vizsgálat. Utána kellett egy műtét, majd fél évig megint próbálkozni, mert a doki szerint ilyenkor sikerülni szokott. Nem lett igaza, így jöttek az inszeminációk. Megcsinált 4 inszeminációt, és utána találta ki, hogy kellene egy hormonpanel. Anya párszor mondogatta, hogy miért nem járunk máshova is, hogy jobban ki legyünk vizsgálva, de azt hittem ez egy jó doki. Itt lakhelyünkön ő a meddőségi vezető a kórházban. Kiderült a hormonpanelből, hogy magas a prolaktin szinten, így adott rá gyógyszert. Olvastam neten, hogy a prolaktin nehezíti a teherbeesést, így eléggé haragudtam a doki. Csinált még egy utolsó inszeminációt. Volt eddig 3 lombikunk, ebből 2 terhesség lett, de mindkettő vetélés lett, amit műtéttel kellett befejezni.

2.Első egy évben jól viseltem. Amikor már az inszeminációk nem sikerültek, akkor már nagyon elkeseredtem. Nehezen viseltem amikor ki lett mondva, hogy irány a lombik. Ez a legutolsó esély, hogy saját gyerek legyen. Amikor az első lombik nem sikerült, akkor sokat sírtam. Amikor több mint 4 év után végre pozitív lett a teszt, akkor csak annyit tudtam kinyögni a férjemnek, hogy „ez szerintem az”. 2 hét múlva UH, doki megállapítja, hogy hematóma van a petezsák mellett, majd másfél hét kórház vérzés miatt. Hazaengednek, egy hét múlva kontroll, és elhangzik a mondat, hogy leállt a szíve Kórházban már hallottam is pedig. Ezt nem kívánok senkinek, ez a pillanat volt a legnehezebb. Majd jött a 3.lombik, itt üres maradt a petezsák. Itt már megfordult a fejemben a feladás gondolata is, de még megyünk tovább.

3.Ha nem lenne reményem, akkor nem csinálnám. Ha megfordul a fejemben, hogy nekünk nem lesz gyerek, akkor elkezdek sírni. Amíg megvan ez az érezelem, addig valószínűleg megyünk tovább, mert addig nem tudom elfogadni. Férjem azt mondja, addig menjünk tovább, amíg nem megyek bele tönkre.

4.Próbálok pozitívan hozzáállni, mert ezt máshogy nem lehet csinálni. Ha azt mondogatnám, hogy úgysem fog sikerülni, akkor annak nem lenne értelme. Segít néha ha neten olvasok pozitív történeteket. Gyakorin is sokat olvasok az utóbbi időben, akár azzal a céllal, hogy tudjak segíteni másnak is korábbi tapasztalatokkal.

5.Férjem jobban szokta viselni mint én, de azért őt is megviseli. Volt pár vitánk is őszintén szólva. Szerintem az alkoholt jobban vissza kellene fognia, szerinte nem sok amit megiszik. De többnyire támogató szokott lenni.

6.Amikor a magas prolaktin szint miatt megkaptam a gyógyszert, akkor pont táppénzen voltam betegség miatt. Kiderült, hogy ettől a gyógyszertől hányok, és órákig tartó hányinger jön mellé. Emellett amit a doki adott progeszteron attól mindig szédültem. Így megbeszéltem a munkáltatómmal, hogy elmehessek fizetés nélküli szabira. Főnökömmel jóban voltunk, többször beszéltünk a nehézségeinkről is. Ő kérdezte egyszer, hogy nem lenne a jobb ha otthon lennél. A munkahely eléggé stresszes volt, és telefonon kellett beszélni az ügyfelekkel. Egy évig voltam fizetés nélküli szabin, majd megkérdezték, hogy vissza tudok e menni, vagy közös megegyezéssel felmondás. Akkor jött pont a 2. lombik, így a felmondás mellett döntöttünk. Akkor ezt nagyon bántam, hogy így alakult, mert szerettem ott lenni, de utólag visszagondolva ez volt a jó döntés.

7.Néha megvolt az önvád, hogy én miért nem tudok teherbe esni, mindenki másnak sikerül körülöttem. Pont múlthéten mondtam férjemnek: nem tudok teherbe esni, nem tudom megtartani, és még elvetélni se tudok. Múlthét pénteken volt a műtétem. Tudom, hogy nem vagyok hibás, csak ezt hozta az élet, de ez egy nehéz dolog. Én is elgondolkoztam már a pszichológuson, de mindig arra jutok, hogy nem lenne értelme számomra.

8.Eddig amit tudunk: magas prolaktin szint (gyógyszeresen kezelhető), PCO (lombiknál megoldható probléma), MTHFR mutáció (injekcióval kezelhető). Természetes úton ezek mellett nincs igazán esély, de orvosi segítséggel lehetne.

9.Tudok örülni más boldogságának, csak néha azért fáj belül ha valaki bejelenti. Amikor pl még nem is ismerték egymást, de mi akkor már próbálkoztunk. Fájó pillanat volt amikor férjem legjobb barátja elmondta terhes a felesége. Sejtettem, hogy lehet valami, de 1 hónapig titkolták. Férjem is tudta, de nem mondta el, pedig jól esett volna ha felkészít, mert tudja hogy érzékenyen érint ez a téma. A legrosszabb idén volt: márciusban estem teherbe, ugyanez a pár is ekkor tesztelt pozitívat, és unokatesóm felesége is ekkor esett teherbe. Nálunk missed ab lett végül, és borzasztó volt akkor az a gondolat, hogy ugyanilyen idős lesz pont náluk majd a gyerek.

10.Sokszor kérdezgették, hogy mikor lesz gyerek, főleg esküvő után. Néha nehezebb volt, néha pont nem érdekelt. Sokszor csak annyit mondtam, hogy „majd egyszer”. Mivel már lombikozunk, így már elég sokan tudják, így azt legalább már nem kérdezik, max a lombikba kérdeznek bele részletesen.

Anikó, 31N

Kedves Kérdező! Remélem egy kis erőt ad majd a válaszom.

3,5 éve döntöttük el, hogy babát szeretnénk. Az első pár hónapban nagyon lelkes voltam: reggeli hőmérsékletet mértem, ovu tesztet vettem, felszerelkeztem terhességi tesztekkel. Aktívak is voltunk, élveztük az új helyzetet, hogy nincs gondunk a védekezéssel. A ciklus második felében mindig türelmetlenül vártam, hogy teljenek a napok, és végre tesztelhessek. A pms tüneteknek is örültem, reméltem, hogy jót jelent. Ráadásul minden hónapban másféle jött elő: szurkálás, pattanások, folyás, hányinger stb. és reméltem, hogy az már az...

De amikor teszteltem, mindig hómező lett. Soha egy halvány csík, vagy időntúli, vagy száradási. Semmi. Aztán a vitaminok, amiket szedtem, is hatással lehettek a ciklusomra, mert többször is késett pár napot. Olyankor is persze teljesen beleéltem magam, hogy na most...

Aztán még próbáltam barátcserjét is szedni, az is kihúzta a ciklusomat, plusz az elején barnáztam is, aminek megintcsak megörültem, mindent elolvastam róla interneten magyar és külföldi fórumokon, hogy ha menzesz helyett barna folt van, jelenthet-e babát. Mire a végére értem azoknak, 3 napra rá megjött rendesen.

Abban az évben elmentünk nyaralni (persze ovu tesztet vittem oda is) és hát ugye azt is olvastam, hogy nyaralás alatt nagyobb esélye van, mert nincs stressz, plusz a tengervíz meg a tengeri levegő is jó hatással van a termékenységre. Pont azon a héten volt ovum is - a teszt szerint - úgyhogy megintcsak nagy reményekkel aktívkodtunk. De semmi. Év végén már kezdett kirajzolódni, hogy nem lesz ez olyan könnyű menet, mint gondoltuk, és elkezdtünk néhány alap kivizsgálást. Na azzal én meg is nyugodtam, gondoltam, hogy mostmár jó kezekben vagyunk, nagy probléma nem lehet, mert a ciklusom rendben van. A hormonvizsgálat szerint is nagyjából jó lett az eredményem. Elküldtek átjárhatóságira is. Ahhoz is nagy reményeket fűztem, mivel állítólag utána nagyobb az esély a teherbeesésre. Borzasztó élmény volt, alig bírtam hazamenni utána, ezt most nem is részletezném. De azt állapították meg, hogy enyhén össze vannak tapadva a petevezetők, és csak nehezen, nagyon lassan folyik át a kontraszt anyag. De mivel átment végül, azt mondták, rendben van az is, nincs vele több teendő. Még hüvelyi ultrahangon találtak kisebb miómákat, de arra is azt mondták, hogy nem fog gondot okozni. Na az átfújás után, mondanom sem kell, hogy ugyanolyan negatívakat teszteltem, mint előtte. Ezután a férjemnek is meglett a második eredménye - mert volt egy korábbi, amire azt javasolták, hogy meg kell ismételni, egy adagból nem lehet még sokmindenre következtetni. Na a második sem lett jobb. Ránéztek, és azt mondták, hogy ICSI lombikot javasolnak. Oké, már kezdtük elfogadni, amikor kitalálták, hogy abban az intézményben nincs rá kapacitás, fogjuk meg az eredményeinket, és próbálkozzunk máshol.

Na azt hiszem az volt az a pont, amikor először összetörtem. Az már több volt, mint csalódottság. Végig abban bíztam, hogy ha máshogy nem is, de orvosi segítséggel hamarosan lesz babánk. És úgy éreztem akkor, már másfél év után, hogy még ez sem járható út nekünk.

Na a férjem ekkor felhúzta magát, és azt mondta, mostmár ő veszi kezébe a dolgokat, amúgy sem volt békessége a lombikon. Úgy vélte, hogy ha nála van (nagyobb) gond, akkor először őt kell kezelni, ne engem tömjenek hormonokkal. Fogta magát és urológushoz, meg andrológushoz ment újabb vizsgálatok miatt. Kiderült, hogy kétoldali herevisszere van, ezért van, hogy a spermái fejletlenek, deformáltak 99%-ban. Addigra már egy éve szedett vitamin készítményt, gyógynövényeket, témákat ivott, bármit, amiről jókat hallottunk, kipróbálta, beszedte zsákszámra, hogy javuljon. És hát így sem lett sokkal jobb az eredménye, éppen csak valamivel, de még mindig határ érték alatti volt. Bár az orvos nem biztatta, de ragaszkodott hozzá, hogy műtsék meg.

Én ebben az időszakban teljesen jól voltam lelkileg, úgy éreztem, hogy most átadtam másnak a terhet, és mintha kicseréltek volna: élveztem a szabadidőmet, értékeltem, hogy szabadnapjaimon sokáig alhatok, filmeztem, olvastam, új receptekkel kísérleteztem, közös programokat szerveztünk. Persze közben buzgón imádkoztunk, meg többször böjtöltünk is a babáért. (Mi is keresztények vagyunk.) De tényleg amíg a férjem járkált orvosokhoz, abban a közel egy évben, én egyszer sem sírtam. Más okból sem, mert teljesen jól elvoltam. Közben a férjem elkezdett pszichológushoz járni, mert már őt is megviselte ez a tortúra, nem tudott a munkahelyén sem koncentrálni. Amúgy én sem, pedig előtte nagyon szerettem a munkámat, csak mindig elterveztem, hogy jövőre ilyenkor már otthon babázok, és amikor ez a terv már éveket csúszott, elegem volt az egészből, dolgozni se volt kedvem. Férjem mindig kérdezte hogy miért nem váltok munkahelyet, de én tudtam, hogy felesleges, mert máshol se lenne több kedvem, főleg, hogy mindig látom, hogy elmennek a nálam 5-10 évvel fiatalabb kolléganőim szülni, én meg hiába szeretnék, nem tudok.

Kitűzték végre a műtét időpontját, azt vártuk. Hát erre, jött ez a járvány, így törölték. Újabb kétségbeesés, mélypont. De közben jött a nyár, és a férjem próbált felvidítani. A pszichológusa azt javasolta neki, hogy szedje elő a jó emlékeket a gyerekkorából. Na ezen felbuzdulva, meg hogy nekem is jobb kedvem legyen, elvitt egy strandra, ahova szívesen ment gyerekként is. Ez egy gyógyfürdő volt, nagyon jól éreztük magunkat. Két héttel később pedig láss csodát: pozitívat teszteltem. Életemben először láttam közelről két csíkot! Elkezdtem utánaolvasni a gyógyfürdőnek, és kiderült, hogy nőgyógyászati és urológiai betegségekre is ajánlják. De elvileg kúraszerűen. Mi egyszer voltunk. És most babát várok. :) Bárcsak előbb tudtam volna erről! Annyi mindent próbáltunk: vitaminok, gyógynövények, peteérés követése, egészséges életmód, mindenféle praktikák, erre ilyen egyszerű lett volna a megoldás? Még alig fogtam fel. Miért nem hallani erről többet? Már majdnem kés alá feküdt a férjem. És ha úgy sem sikerült volna, akkor lombik. De természetes úton fogant, orvosi beavatkozás, és gyógyszerek nélkül. Nagyon boldogok vagyunk, és mindenkinek kívánjuk, aki még hasonló nehézségekkel küszködik, hogy része lehessen ebben a csodában.