Van itt olyan, akinek még nincs gyereke, évek óta küzd meddőséggel, és szívesen beszélgetne sorstársakkal? (kérdések a leírásban)

Sziasztok!

Bár nagy tanulságot nem fogtok tudni leszűrni a történetemből, de szívesen megosztom Veletek - hátha valakinek az is segít, ha látja hogy más is hasonló helyzetben van. Vagy talán csak nekem segít, hogy leírom így névtelenül.

Mi 3 éve döntöttük el a párommal, hogy lassan szeretnénk kisbabát, de úgy gondoltuk, hogy megvárjuk vele az esküvőt, aminek akkor tűztük ki az időpontját. Így valójában 2 éve próbálkozunk.

Rögtön az elején terhes is lettem - olyan hamar, hogy el sem hittem. Akkor jött néhány hét felhőtlen boldogság, de azután (a kicsit későbbre halasztott nászutunkon) vérezni kezdtem és már az ottani orvosok sem kecsegtettek semmi jóval. Akkor voltam 7 és fél hetes várandós, de nem láttak szívhangot. Én még húztam az időt ameddig tudtam, de a 10 héten már mindenképpen meg akartak műteni, így missed ab miatt egy kisműtéttel vetettek véget a terhességnek.

Ezután a legmélyebb szomorúságban tengettem az életem még vagy 1 évig. Teljesen felkészületlenül ért az egész, hiszen én testileg/lelkileg is a várandósságra és az anyaságra készültem fel, meg sem fordult a fejemben, hogy bármi baj történhet. Még az oka sem derült ki, az orvosok nagy vállvonogatás közeppette genetikai okokra fogták. Persze amint lehetett újra elkezdtünk próbálkozni, de nagyon sokáig nem történt semmi. Mikor megelégeltük a várakozást, akkor kerestem egy magánorvost, aki beutalt hormonvizsgálatokra, a férjemet pedig andrológiára. Mindketten tankönyvi eredményeket muttatunk. Többszöri ultrahangvizsgálaton sem láttak nálam semmiféle elváltozást, így maradt az átjárhatósági vizsgálat. Viszont abban a hónapban, mikor rábólintottam erre, a vírus miatt bezártak a kórházak.

Újabb 5 hónap várakozás következett - természetesen eredménytelenül. Végül 2 hónapja hajlandóak voltak fogadni a kórházban és a vizsgálat azt mutatta, hogy le voltak tapadva a petevezetékeim, de sikerült felnyitni őket. Persze eszméletlen fájdalmak árán, de úgy gondoltam, hogy megéri.

És 3 héttel később (még ugyanabban a ciklusban) már pozitívat teszteltem. Az elmúlt másfél évben végig azt gondoltam, hogy ha újra terhes leszek, akkor majd valami emberfeletti nyugalom és öröm fog megszállni, hiszen az aggodalomnak (már tudom) semmi értelme - és egyébként is nagyon kicsi az esély egy újabb vetélésre. De valahogy nem ezt éreztem. Tulajdonképpen nyugodt voltam, csak az öröm maradt el. Vártam a tüneteket, pár naponta teszteltem, hogy addig is lássam az erősödő csíkokat, amíg nem mehetek ultrahangra. Valahogy mégsem érzetem valóságosnak az egészet. De valahogy csak teltek a napok és a 7. héten elmentem a dokimhoz, hogy megnézzük a kicsikét. Szándékosan nem akartam korábban, hogy ne gyötörjem agyon magam, ha még nincs szívhang. Úgyhogy aznap is csak ezen aggódtam, hogy vajon látjuk-e már verni a kis szívét. De mikor a vizsgálóasztalon feküdtem, akkor a doki más miatt kezdett hümmögni. Sajnos nem jó helyen volt a baba. Ott volt, akkora volt, amekkorának lennie kellett - de a bal oldali petevezetékemben tapadt meg. Erre megint nem számítottam. Egy méhen kívüli terhességre, amire kb 1% az esély! És néhány nappal később ez a baba is elment, ami az orvosztudomány szerint még "szerencse" is, hiszen így nem kellett megműteni és esetleg kivenni az egyik petevezetékemet is. Mert ilyenkor, ugye a terhességet mindenképpen meg kell szakítani, különben ahogy tovább növekszik a baba, szétreped tőle a petevezeték én pedig belehalok a belső vérzésbe ha nem kapok azonnali segítséget.

Az első baba elvesztésébe majdnem belerokkantam, a meddőséget nagyon rosszul viseltem. Ebben az időszakban többet sírtam, mint egész korábbi életemben együtt véve (pedig az sem volt leányálom). Nem is igazán voltam támogató közegben. A családban és a közeli baráti körben is voltak akik csak legyintettek az első vetélésemre. Olyan mondatokat is hallgathattam, hogy "ez nem igazi tragédia". De akkor még teljesen nyíltan kezeltem az egészet, nem éreztem, hogy titkolnom kellene bárki elől is. Akár azt hogy babát szeretnénk, akár azt hogy terhes lettem, akár a vetélést. Ma már másképp látom, a második terhességről illetve a baba elvesztéséről már csak egy maroknyi ember tud, és ezek közül is többen csak kényszerből - hiszen egy ideig én is életveszélyben voltam, így valakinek mindig kellett tudni róla a közvetlen környezetemben, hogy ha rosszul lennék, akkor azonnak kórházba kell engem juttatni. Egyedüli támaszom a férjem, a kapcsolatunk semmit nem gyengült - sőt, ha lehet ilyet mondani, a közösen átélt szenvedések összekovácsoltak bennünket.

A buta kérdésekről/megjegyzésekről csak annyit, hogy van aki minden héten! megérdezi, hogy "na és van már valami?". És olyan is van, akinek még egy "hogy vagy"-ra sem telik pedig nagyon közeli családtag. A tapintatlanság nagyon széles skálán mozog, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudnak mit kezdeni az emberek az ilyen helyzetekkel. Csak valahogy mostmár azok után amiken átmentem, nem tudok megértő lenni a többi emberrel, aki csak azt tudja mondogatni, hogy "ne görcsölj rá, jönni fog ha akar" vagy aki még arra sem veszi a fárdságot, hogy a legkisebb együttérzést mutassa felénk.

Hogy most hogy vagyok? Fizikailag úgy tűnik, hogy egészségesen - a ciklusom is gyorsan újraindult. De lelkileg úgy érzem, hogy teljesen kiégtem. Tudom, hogy van aki nálunk régebben próbálkozik és mi még a lombiknál sem tartunk, így nyilván akad köztetek szép számmal, aki pedig az én nyafogásomat nem érti, de azért nehéz. Minden napért meg kell küzdeni. Így nehezebb a munka is (bár mindkét vetélésemet lábon hordtam ki, csak az első alkalommal a műtét napját vettem ki - másnap már megint dolgoztam). Az itthoni feladatokhoz sincs kedvem pedig alapvetően nagyon házias vagyok és hatalmas örömemet tudom lelni csupán abban, ha ragyog a ház a tisztaságtól. A szociális életről nem is beszélve - egyébként is eléggé itthonülő lettem az elmúlt években, de most még beszélni sincs kedvem. És azon rágódodm, hogy vajon az segítene-e ha jönne végre egy egészséges terhesség és lenne egy egészséges babám. Mikor kezdenék el merni örülni Neki?

21: Abszolút nem tartom butaságnak a "nyafogásod", teljesen megértem. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy egy vetélés és egy méhen kívüli terhesség meg rosszabb, mint amikor még sem fogan. Én lombikosként az esélytelenek nyugalmával indulok minden hónapban, beletörődtem és feldolgoztam a meddőséget. De hogy megcaillan a fény az alagút végén és utána megint csalódás... Hát én is hasonlóan viselném szerintem, mint te.

Szerintem lehet, hogy érdemes lenne felkeresnetek egy pszichológust, hogy a titeket ért veszteségeket segítsen feldolgozni. Nem szégyen és nem is olyan ritka felénk, mint gondolnád. Nem kell miatta rossz érzésednek lennie.

J voltam.

Kedves J!

Köszönöm a támogató választ, nem sok hasonlót kaptam eddig. Bár így nyilvánosan még sem részben sem egészben nem meséltem el a történetemet. Lelki segítséget már igénybe vettem, egy kifejezetten meddőségre specializálódott szakember személyében - de nekem csak ártott hogy folyton tépegettük a sebeket. Azután kezdtem jobban lenni, miután felhagytam a találkozókkal. Ettől persze elhiszem, hogy másnak pont ez segíthet. Csak most kerültem újra padlóra, hogy a második babát is elvesztettük.

De Neked kitartást és természetesen sikert kívánok a lombikhoz! Nem mondom hogy fel a fejjel, vagy hogy biztosan sikerülni fog - mert ugye nem tudhatom. De talán a tudat is segít megtalálni a lelki békédet, hogy Te aztán mindent megtettél, hogy édesanya válhasson Belőled. Legalábbis szívből kívánom, hogy így vagy úgy, de megtaláld a boldogságot!

Hú, ez így visszaolvasva nagyon nyálas lett, de remélem érted, hogy mit akartam mondani.

21 voltam

#21: nagyon köszönöm a kedves szavakat. Bevallom, hogy nagy a szám, de a múlt héten kicsit én is megrottyantam, mert beszéltem a dokimmal, és az IR-em még nem rendeződött teljesen, ami miatt valószínűleg már csak januárban térünk vissza a lombikra. Persze csoda lett volna, ha ennyi idő alatt rendeződik, de most realizálódott bennem, hogy idén karácsonykor sem fogunk még eggyel többen (akár pocakban) ünnepelni. Ez egy kicsit letaglózott, de végülis több, mint három év alatt valahogy megszoktam már, de azért néha nekem is előjönnek ilyen gondolatok.

J

Sziasztok, Anikó vagyok.

Bocsi, egy kicsit eltűntem. Eléggé a padlóra kerültem most, kb. bármin elsírom magam.

Kedves 21-es! Sajnálom, hogy te is 2 vetélésen túl vagy. Egyetértek J-vel, én régen azt mondogattam, hogy inkább ne legyen pozitív a teszt, ha aztán úgyse marad meg, akkor inkább meg se tapadjon ha pl beteg. A vetélésnél ami borzasztóbb ha valakinek meg kell szülnie a halott babáját. Van ilyen ismerősöm sajnos, ez a legborzasztóbb. Legbelül kicsit ettől is félek, de bízom benne ezt nem éljük át.

Borzasztó hallani, hogy család és barátok így viselkedtek veled. Ezek után én se akarnék semmit mondani nekik. Vetélések miatt voltál kivisgáláson?

Én is mostanában így vagyok vele, hogy még a házimunkát sincs kedvem úgy csinálni mint régebben. Attól én is félek ha sikerülne újra a lombik akkor mikor tudok majd örülni neki ezek után. Még nem is történt meg, de picit már most lelkiismeretfurdalásom van miatta.

Na és velünk mi történt: valószínűleg közre játszott, hogy magam alatt vagyok, hogy úgy néz ki idén nem jutunk újabb lombikra. Valahogy megnyugtató mindig ha tudom mikor mi következik, tudok dátumot előre, de most minden megváltozott. Be akartunk jelentkezni a Synlab-hoz az Nk ölősejtes vizsgálatra, de kiderült, hogy 1 hónapon belül nem lehet betegség, és beavatkozás sem. Szeptemberben volt a missed ab miatt a műtét, így korai még elmenni. Ráadásul neten olvastam, hogy ciklus közepén érdemes csinálni, és kb 1 hónap amíg az összes vizsgálat eredménye megvan. Kaáli intézettől pedig még augusztusban ígértek, hogy telefonálnak mikor mehetünk a kromoszómavizsgálatra, de azóta se hívtak. Szóval ezek alapján kiszámoltam, hogy vagy decemberben vagy januárban lehetne menni. De aztán jött több gondolat is: decemberben ünnepek miatt vannak szünetek, nem tudom hogyan lehetne ezt időzíteni. Ha pozitív/negatív lenne a teszt a karácsonyra akkor is negatívan hatna. Pozitív miatt azért mert ott az aggódás ugyebár.

Most valahogy teljesen kilátástalannak látom ezt az egészet. Sokszor azt veszem észre, hogy nézek magam elé, és utána elkezdek sírni. Tegnap azt álmodtam, hogy volt egy kisbabánk, aki velünk feküdt az ágyban, és simogattam. Felkeltem, és utána kb egy órán keresztül sírtam. Annyira rossz érzés volt.

Attól is félek, hogy nem sikerült a műtét, mert a hasam még mindig puffad. Ma csináltam egy x-epil 25-ös tesztet, de még mindig pozitív, tehát nem ürült ki a hcg. Szóval lehet a hormonok is még szórakoznak az érzéseimmel.

Bocsi, kicsit hosszú lett, de legalább kiírtam magamból, hátha segít.

Szia! J vagyok. Nálam annyi van, hogy közben rendeződött az IR-em, de nem indítottunk lombikot, mert januárban államvizsgázok, és szeretném, ha utána lenne baba. 🙂 Ezért úgy döntöttünk, hogy júniusra időzítjük az első lombikos próbálkozást.

Az IR miatt ne aggódj, teljesen kezelhető. Látod, nekem is kb fél év alatt helyrejött. 🙂 Kicsit az ünnepek alatt volt, hogy rámtört a szokásos "nekünk miért nem" érzés, de azt mondogattam magamnak, hogy nem két nap alatt alakult ki, nem is fog annyi idő alatt elmúlni. 🙂