Mit éreztetek mikor megtudtátok, hogy csak lombikkal van esélyetek a babára?

Mi sz ok, amiért ezt mondta az orvos?

Nálunk orvosilag semmi nem zárja ki a spontán teherbeesest, mégis csak lombik program segítségével lett gyerekünk. Volt amikor nehéz volt, de összességében a gyerekem pont ugyanolyan gyerek, mint a többiek és természetesen számomra tökéletes. Nem hirdetem, hogy ő lombikbaba, de titkot sem csinálok belőle.

Azt nem vizsgálták mitől ment el?

Mert ezek szerint a teherbeeséssel nincs gond.

Nekem trombózisra való hajlam miatt végig szúrni kellett magam, így nem volt gond a terhességgel.

Ha ilyen probléma van a háttérben, akkor a lombikos baba is el fog menni.

Sokan annyira tragikusan fogják fel ezt a lombik-témát, mintha világvége lenne, pedig nem ördögtől való dolog ez. Úgysem a fogantatás körülményei számítanak, hanem a végeredmény, hogy világra jöhetett a kicsi babád, a többi szerintem teljesen mellékes. Nem lesz a lombiktól se jobb, se rosszabb ember és édesanya valaki, és a gyerek sem ettől lesz boldog és sikeres ember. Valakinek műtétre, valakinek lombikra, valakinek szervátültetésre, valakinek fogszabályzóra, valakinek gyógyszerekre van szüksége ahhoz, hogy orvosolja a baját, pont azért van a modern orvostudomány, hogy segítsen, nem szégyen élni a vívmányaival, értünk vannak. :) Mintha a "természetes úton sikerült megfogannom" vagy a "természetes úton szültem, hüvelyi úton és fájdalomcsillapítás nélkül", és a "nekem volt bőven tejem, véletlen sem adtam tápszert a gyerekemnek" valami lóverseny lenne, vagy egyenesen a jó szülőség és a gyerek iránti szeretet bizonyítéka/fokmérője, holott abszolút nem ezen múlik. Gondolom, félelmetes és ijesztő most a lombik lehetősége, és persze, hogy jobban örülnél, ha ágyban, párnák közt foganna meg a szerelmetekből, nem pedig vadidegen, komor orvosok turkálnának a legintimebb magánügyeidben egy steril, rideg szobában, és nem kellene mindenféle injekciós tűkkel szurkálni magad, de hidd el, ha így sikerül végül a baba, és magadhoz ölelheted végre, akkor már semmi más nem fog érdekelni, csak az, hogy ő ott van neked, és mennyire jó, hogy volt segítség. :)

Tudom, a más baja nem vigasztal, de én például nagyon boldog lennék, ha legalább egy sima lombik elég lenne nekem... vagy ha legalább szóba állnának végre velem és a kedvesemmel az orvosok... Én 14 évesen tudtam meg, hogy nem működnek a petefészkeim, csak üres szövetdarab van a helyükön, petesejtem egy darab sincs (0,02 amh, egekben lévő FSH). Így én soha nem fogom a gyermekemben viszontlátni a szemem,a hajam színét, a mosolyomat, a rossz és jó tulajdonságaimat. (És a rokonaimét sem). Akkoriban ezt fel sem fogtam igazán, huszonéves korom elején mérgezte meg a mindennapjaimat. Annyira magányosnak éreztem magam, a kortársaim mind a menstruációról, védekezésről, babázásról cseverésztek, én pedig annyira egyedül éreztem magam a problémámmal. Lélekben próbáltam helyretenni magamban, hogy akkor majd pejesetdonor vagy adományozott, fagyasztott embrió, a szív számít, nem a vér... az a pici is ugyanúgy a szívem alatt növekszik majd, nem lesz semmi különbség, talán még hasonlítani is fog. Majd jött az újabb csapá: a nőgyógyász szerint valószínűleg a méhem sem alkalmas egy terhesség kihordására, és a pajzsmirigy-értékeim sem éppen ideálisak... Eközben nem egy párkapcsolatom és párkapcsolati kísérletem zátonyra futott emiatt (köztük egy hét év után, egyik nagy szerelmem volt), aki családot akart alapítani, mind menekült tőlem. Gyűlöltem magam és a testem, legszívesebben puszta kézzel téptem volna ki magamból a selejtes szaporítószerveimet, amiért így cserbenhagytak. De sokszor feküdtem le sírva aludni, hogy hátha reggel nem ébredek fel... És közben mart belülről a fájdalom, hogy meg se tudom beszélni senkivel a problémát, senki nem járt hasonló cipőben az ismerősök közül, a saját anyukám sem hallgatott meg soha, ő inkább szőnyeg alá söpörte a problémát. Olyan volt, mintha egyedül engem sújtott volna a sors ezzel az átokkal. Majd egy nap megismertem a páromat, akit talán az égiek küldtek nekem,ő segített túljutni a nehezén, kezdettől fogva tudta, mi a helyzet velem. (Ő is hasonló cipőben jár, mint én, több éven át küzdöttek hiába a volt feleségével a gyerekért, így egy kicsit sorstársnak éreztük egymást, később alakult szerelemmé, kapcsolattá a dolog). Megpróbálnánk együtt a gyerekvállalást, de közben kiderült, hogy petesejtet szerezni nem fogunk tudni, mert vagy törvényellenes (itthon - nincs alkalmas rokonom, aki adományozhatna), vagy megfizethetetlen (külföldön).

Még a fagyasztott donorembrió lehetne segítség számunkra, de az is elérhetetlennek tűnik. Mellbevágó volt, ahogy szinte az összes magyar meddőségi centrum elküldött minket ("nincs felajánlás... nincs igény... nem foglalkoznak ilyennel"), sehol nincs segítség, illetve most talán lehet, hogy lesz esélyünk egy vidéki intézményben, de félek, hogy itt is ajtót mutatnak majd. Nem érdekelne már sem a vér/genetika, sem a lombikkezelés ténye, sem az orvosok, se semmi, csak hadd kaphassunk mi is egy esélyt hogy szülők lehessünk! Az örökbefogadás is szóba került, de annyira macerás, hosszú a procedúra és a várakozás, hogy belevágni is félek.

Ne haragudj, kérlek, hogy ennyit írtam, de bízom benne, hogy ennek fényében egy kicsit kevésbé látod majd tragikusnak a helyzeted. Neked így vagy úgy, de van és lesz segítség, hogy kisbabád legyen, próbálj meg valahogy ebből a gondolatból erőt meríteni. Szóval fel a fejjel és hajrá, drukkolok nektek! :)