Hogyan tudnám magamat ráerőszakolni a folyamatos mozgásra (akár fizikai fájdalmat okozó eszközökkel is - nem vicc)?

# 1

Én úgy hiszem hogy a fizikai fájdalom kapcsolódik a szellemi gondolkodáshoz. Hiszen ha az ember fizikailag rosszul érzi magát, vagy fájdalmat okoz neki ha nem mozoghat, akkor rá fogja magát erőszakolni a mozgásra. Aztán ha megtörtént a "kezdő löket" és az ember már elkezdte megszokni a folyamatos mozgást, akkor lehetne mérsékelni a kényszerítő eszközöket egészen addig, amíg az ember már nem igényli azt hogy mozgásban legyen, és egészséges életmódot folytasson.

Sajnos nálam nem működik a "lelki fröccs". Nem tudom magamat "lelkileg" motiválni. Úgy érzem magam, mintha két külön egyén volna bennem; az erősebbik a lusta disznó, akit ütni-vágni kell ahhoz hogy végre csináljon valamit, a másik az, aki ezt a lusta disznót ütné mint a répát.

Amúgy én még arra is be fizetnék, ha volna olyan eszköz, mint pl. az elektromos nyakörv a kutyáknál ugatás ellen - ami komoly fizikai fájdalmat okozna az embernek, ha pl. nem mozog rendszeresen úgy ahogy azt kell. Nekem amúgy tényleg erre volna szükségem, hogy fizikai fájdalmat okozzon az, hogy ha nem élek és mozgok egészségesen, mert szerintem ennél jobb motivációs erő nincs.

Sajnos ez a "személyi edző" opció halott ötlet.

Az a helyzet, hogy a mostani COVID szituáció elég durván átformálta azokat a lehetőségeket, amikoris a társas érintkezés lehetséges volna "normális körülmények között".

Amúgy tartozom egy vallomással; Én elsősorban a COVID miatt veszítettem el a korábbi állásomat és emiatt estem ki kb. 2 és fél hónapra a munkából.

Történt az, hogy az előző munkahelyemen az egyik dolgozó influenzás lett, ő pedig érintkezésbe lépett velem, aminek köszönhetően én is megbetegedtem.

Nem akarok részletekbe bocsátkozni, legyen elég annyi hogy hiába mentem el tesztet csináltatni, hiába költöttem rá egy csomó pénzt, hiába volt addig nekem kiesésem, a vezetőség végül úgy döntött hogy "nem kockáztat" és a negatív teszt ellenére is rövid úton megszabadultak tőlem. (A kulisszatitok annyi, hogy amíg az ominózus dolgozó külsős volt, én addig szinte állandó érintkezésben voltam a vezetőséggel.)

Ezek után viszont mindenki más belső munkatársat is tesztelésre kényszerítettek önköltségen, akik velem kapcsolatba léptek. Mondanom sem kell hogy emiatt én lettem a "közellenség", ezért sem volt maradásom.

Ez az egész tavaly októberben történt.

Extra adalék hogy miután lebetegedtem, és mivel nem akartam minél több munkanapot kihagyni, ezért én már rögtön a lebetegedésem utáni következő napon - influenzás lázzal - elmentem tesztet csináltatni hogy ne veszítsem el a munkámat (persze egy rakat lázcsillapítóval a testemben). És mivel nem pihentem ki az influenzát, hanem miután megjött a negatív teszt és mentem vissza dolgozni - persze még mindig betegen - ennek a szövődménye egy jókis *egyensúly ideggyulladás* lett. (Azaz a betegség ráhúzódott a fülemben lévő egyensúly szervre.)

Próbáld meg azt elképzelni, hogy több órán keresztül ülsz a legnagyobb sebességű körhintán, és miután arról leszálltál, olyan szinten szédülsz, hogy szó szerint nem bírsz megállni a saját lábadon. Emellett a szédülés miatt még enni sem bírsz, mert a szédülés okozta rosszullét következtében állandó hányingerrel küzdesz.

Nos nálam ez történt. Nemhogy dolgozni vagy vezetni, de még lépcsőzni, súlyt cipelni, egyáltalán járni vagy tájékozódni sem tudok, mert minden elmosódik előttem az állandó szédülés miatt. Ezért - COVID ide vagy oda - egyszerűen fizikailag is képtelenné váltam arra, hogy elhagyjam az otthonomat.

Az első – szó szerint pokoli – hét után a szédülés valamelyest mérséklődött (azaz már képes voltam arra, hogy egyek). Viszont még mindig nem érzem magamat teljes értékű embernek. Megvan, amikor annyit ittál hogy már csak dülöngélve vagy képes járni? Nos nálam szintén ez a helyzet, csak a részeg, mámoros állapot nélkül (ami többek között azt jelenti, hogy a lépcsőn való közlekedés számomra mindig egy kész életveszély) és gyakran fordul elő nálam az, hogy hirtelen elveszítem az egyensúlyomat és ha nem kapaszkodom meg valamiben abban a pillanatban, akkor biztosan elzanyálok.

Ez az egész szituáció és az elkeseredettség – továbbá az a tény, hogy a COVID hatására a világ egyre vészjóslóbb és negatívabb képet öltött, egyre jobban bezárult, ahol a az embernek nincsen kilátása a szebb jövőre, az embereket a bezártságra kényszerítik, a gazdaságot szándékosan tönkre teszik, az állandó félelmet, terrort és a rettegés tudatát tartják fent és erősítik az emberekben, az embereket szándékos távolság tartásra kényszerítik, megfosztanak mindenkit az egyéni szabadságtól és indokolatlanul kényszerű szituációkba kényszerítik - végül a lehető legrosszabbra vittek rá engem; elkezdtem agyalni az öngyilkosságon. Viszont mivel ugyanakkor ez a gondolat egyidőben meg is rémített, ezért olyan egyéb önpusztító tevékenységgel próbáltam ezt elnyomni, mint a mértéktelen zabálás vagy alkohol fogyasztás.

Egyedül élek, nincsenek barátaim vagy bárki, akiben meg tudnék bízni, ezért csakis magamra tudok hagyatkozni. Viszont – ahogy azt a fentiek igazolják – magamban sem bízok. Egyszerűen elszállt minden életkedvem, nem motivál semmi, nem bízok saját magamban sem, még felélem azt a kis megtakarításomat, aztán vége.

Ezért is mondtam hogy nekem arra volna szükségem hogy álljon valaki a hátam mögött és üssön korbáccsal, bottal, égessen meg vagy kínozzon elektromos árammal hogy legyen végre valami ami észhez térítsen és kizökkentsen engem ebből a rohadt apatikus depresszióból és ezáltal képes legyek végre magamra találni.

(Azt olvastam valahol, hogy a fizikai fájdalom egy olyan sokkhatást vált ki a szervezetből, ami képes azt akár gyökeresen is átformálni. Nekem viszont pont hogy erre volna szükségem; a sokkterápiára.)