Nem akarom magunkhoz hozni a dédit, pedig nekem beleférne? Miért vagyok én az, aki önző?

A dédim ősz elején otthonba került, félig-meddig saját elhatározásból.

A nagyszülőm, akinek az édesanyja, még él, ahogyan az apám is. Tehát bőven lenne, aki befogadja, mégis rám akarják ezt tolni, mert hogy itthon vagyok a lányommal (10 hónapos), és hogy legalább így a dédi sem lenne egyedül, meg mi sem. Ugyanis nem szereti az otthont, mindenkinek panaszkodik. Semmi komoly probléma nincsen, de hogy nem ízlik neki az étel, későn viszik fürdeni, korán viszik a reggeli kávéját stb. Amikor meg otthon élt, azért panaszkodott, hogy mennyire rossz az egyedüllét... Haza már nem mehet, mert saját magát nem bírná ellátni már, segítség nélkül az ágyból sem tud felkelni, pelenkázzák is. Ezért azt fújja, hogy én hozzam haza, olyan jól érezné nálunk magát.

A férjem erről hallani sem akar, és őszintén én sem. Itt sem lenne neki jó, mindennel baja lenne. Ráadásul nekem kisbaba mellett nincs kapacitásom még egy 94 évessel is foglalkozni, figyelni rá, ellátni. Ráadásul amíg nem lakott az otthonban, nem is fürdött rendszeresen... Meg amíg otthon volt, a házában, akkor is olyanokkal állt elő, hogy én költözzek oda hozzá, a gyereket meg hagyjam itthon a férjemnek. Mikor még nagyon ellenezte az otthont, de számunkra már világos volt, hogy télre nem maradhat ott egyedül, a párom mondta, hogy költöztessük be akkor a kertben lévő kisházba, ha ennyire velem akar élni. A házzal együtt lett építve, igazából olyan, mint egy egyszobás lakás. Van benne fürdőszoba, konyha, és egy nappali tv-vel, hatalmas, kihúzható kanapéval. Ez a dédinek nem felelt meg, mert hogy ő velünk akar lakni, itt a házban.

A nagyszüleimnél is lenne hely számára, egy 4 hálószobás házban élnek ketten. Apukáméknál is ugyanez a felállás, nagy ház, két emberre. Mégis ezt fújják, hogy ha ennyire nem szeret az otthonban, akkor talán illene magamhoz venni. De miért nekem?