Szülők ez mennyire normális?

Nálunk a férjem elég ügyesen megoldotta.

Amikor kiderült a terhesség, mondtam neki, hogy fogalmam sincs, milyen leszek a hormonoktól, bizonyos fokig türelmet kértem, de bizonyos határ felett már "észhez térítést".

Illetve előre mondtam, hogy hacsak az orvos másképp nem gondolja, akkor a szülés előtti 1-2 napban, illetve a rákövetkező 3-4 hétben kiemelt figyelmet kérnék, mert ő már felnevelt egy gyereket, én meg valószínűleg ijedten fogom nézegetni a néhány kilós csomagot, hogy egyáltalán hol fogjam meg.

A terhességgel szerencsére nem volt különösebb gond, egy-egy rossz napom volt, a férjem egy szót sem szólt érte.

A szülés után is nagyon sokat segített, mert az első néhány napban hihetetlenül rágörcsöltem az egészre, fáradt voltam, fájt az alvázam és ahogy valaki már írta, hirtelen nem tudtam mit kezdeni a babával, semmi tapasztalatom nem volt. A férjem mutogatta meg az alapvető dolgokat, hogyan kell pelenkázni, megfogni, megfürdetni, stb. Mondta, hogy kapok két hetet, amikor minden mindegy, foglalkozzak a babával, és rikkantsak, ha tud segíteni, vagy elakadnék.

Bár ritkán szoktam egyébként hivogatni, akkor szegénynek szinte fél óránként csörgött a telefonja, hogy "csuklik, mit kell csinálni?". Nagyon türelmesen elmondta, hogy mikor mi a teendő, nyugtatott, hogy jól csinálom, más se tanulja meg két nap alatt. Ha ok nélkül kiborultam (gondolom hormonok), akkor csendben meghallgatott, de nem szúrt le.

Aztán 3-4 hét után, amikor látta, hogy már nem kapok frászt az új helyzettől, finoman erőltetve segített elaltatni a babát, aztán mondta, hogy most koccintunk, én almalével, ő borral. Annak ellenére, hogy nem ittam alkoholt, átvettem a nyugis hangulatot és bár akkor még fizikailag nem igazán volt megfelelő, máshogy megoldottuk. Ezzel elég szépen rávezetett arra, hogy ne fussak szemellenzősen bele a "mindigcsakagyerek" zsákutcába.

Amikor a sebek is begyógyultak annyira, hogy nem fájt, akkor már annyira rá voltam készítve a dologra, hogy nem tudom ő vagy én vártuk jobban a gyógyulás végét.

Amikor aggódtam, hogy felébred a baba, egyszerűen odament a közelébe, hangokat adott ki és mutatta, hogy nem fog felébredni, hacsak cimbalmot nem hoz. Ettől is megnyugodtam, másrészt ha fel is ébred, még úgysem fogja fel, mit hall.

Nekem főleg az a fajta támogatás segített sokat, hogy az irreális paráimat kezelte és gyakorlatilag ő tanított meg a babával bánni. Így ő se volt kizárva a gyerek-kérdésből, illetve én is kevesebb ideig bénáztam.

Volt, aki megszólt, amikor elmeséltem, hogy az első három pelenkázást a férjem csinálta, én meg épphogy jegyzetfüzetet nem vittem, annyira figyeltem, hogy mit és hogyan. A negyediket már én csináltam és alig bénáztam vele.

Aztán az amúgy is nagyon unokalázban égő nagyszülőket simán meg lehetett kérni, hogy 1-2 órára vegyék át, amíg mi kettesben csinálunk valamit. A vicc, hogy főleg apámat alig lehetett rábeszélni, hogy vége a gyerekfelügyeletnek és arrébb vinném szoptatni, ő lelkesen rázta a csörgőt és grimaszolt a babának továbbra is. (Akit utána alig bírtam megnyugtatni, annyira bejött neki ez a játék :))

Persze ez nem mindenhol valósítható meg, főleg, ahol a férjnek is ez az első gyereke és ő is tapasztalatlan.

(14:35)

coffeez egy okos nő, erről írtam.

Tudomásul kell venni, férfiak sem egyforma szex igényűek.

Sok nő szülés után azt hiszi, milyen megértő a férje, közben az meg a munkahelyén dugja akit tud. Sokszor ki sem derül...

kérdező akárki akármit is mondd szerintem igazad van

persze az természetes dolog, hogy besegítesz neki, de azért mégse tegnap szült, hogy ne tudjon megmozdulni

a kis baba valóban rengeteg energiát el vesz, főleg a szoptatás, de rád is oda kéne figyelnie