Tényleg mi voltunk érzéketlenek?

Mi volt a célod azzal a kijelentéseddel, hogy "hogy ne haragudjon, de most őszintén, nem véletlen nem vállalták már eleve, mi másra számított, miért csodálkozik a reakció láttán?"

Mit szerettél volna elérni azzal, hogy ezt mondtad neki?

Valamiért az árvák mindenáron tudni akarják kik az igazi szüleik, ez érthető ha semmit nem tud, én akkor nem tudom megérteni amikor úgy akarja megismerni, hogy tudja azért dobták el maguktól mert nem akarták őt(és nem anyagiak miatt csak szimplán nem akarták az életükben), na akkor eleve úgy mennék oda, hogy felkészülnék mindenre. VISZONT soha nem mondanám el ezt a gondolatmenetemet, mert nem az én dolgom, hogy a másik mit tesz.

Sajnos kibukott belőled,de nem kellett volna.

Ha nem láttad be még így utólag belegondolva az egészbe, sem magadtól, sem azután, hogy volt olyan a családban, aki felhívta rá a figyelmedet, hogy ez egy érzéketlen megnyilvánulás volt, akkor nem csodálkozom rajta, hogy a sokadik hozzászólás hatására sem tűnik úgy, hogy legalább egy kicsit megpróbálnál magadba nézni, és megpróbálnád a másik ember szemszögéből megnézni a dolgot ahelyett, hogy önigazolást keresnél.

Tényleg nem akarom megbántani az érzéseidet, de azért emlegették többen az érzelmi intelligenciát, mert szerintem nem kell még csak túl magas érzelmi intelligencia sem ahhoz, hogy az ember képes legyen belátni, átérezni, hogy ebben a helyzetben valakinek megértésre, ítélkezéstől mentes együttérzésre, lelki támogatásra, szeretetteljes elfogadásra van szüksége, nem pedig arra, hogy bárki is megkérdőjelezze egy számára nagyon fontos, nagy bátorságot és lelkierőt megkívánó döntés létjogosultságát, aminek a lehetséges kockázatával és fájdalmas következményével ő maga is nyilván tisztában volt, de más kimenetelben reménykedett- egyébként nem teljesen alaptalanul, - és főleg nem arra, hogy azt kommunikálja felé bárki, hogy magának kereste a bajt. Vagyis sót szórjon az amúgy is fájó sebébe, ahogy elég kifejezően írta valaki korábban.

Elhiszem, hogy nem ez volt a célod, nem szándékosan akartál még belerúgni egyet, de nekem az a benyomásom, hogy nem csak akkor nem tudtad felmérni, hogy mit okozol, hanem utólag sem.

Egy "annyira sajnálom"-mal, pár kedves szóval és egy öleléssel tehettél volna azért, hogy egy ici-picit enyhíts a fájdalmán.

Megkérdezhetem, hogy neked van-e gyereked?