Mi az, amit soha nem bocsájtassz meg a szüleidnek?

Nem volt könnyű, de -remélem, mondhatom mindenféle keserűség és megjátszás nélkül- mindent megbocsátottam nekik. Egyszerűen megpróbáltam más perspektívából szemlélni az életemet, a benne történteket. És sikerült.

Hogy miért is fogtam bele ebbe munkába? Hm. Nem szeretnék többé a múltam foglya lenni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a gyűlölet energiát kössön le bennem. Van az energiának jobb helye, ugye: tervek, jövő, boldogság. Ja, és konstatáltam, hogy a meg nem bocsátás nekem árt, őrajtuk nem változtat semmilyen irányba. Számukra nem büntetés, ha én nem tudom elengedni a negatív szituációkat. Akkor miért is ragaszkodjak ahhoz, ami nekem nem jó?

Ez persze nem azt jelenti, hogy ti, kedves szenvedő Hozzászólók, ne csinálnátok valamit jól. Én sem voltam képes kb. 25 éven át a szüleim felé gesztust tenni. Szóval nem erkölcsi elvárás, h megbocsássatok akárkinek is.

Majd lesz valahogy, nem?

Van egy 5 éves kis fiam, sokszor rossz apának érzem magam, de ezeket olvasva igen is jó apa vagyok, és most nem akarom itt magamat fényesíteni, mert vannak hibáim, volt hogy rákiabáltam, utánna én szenvedtem, és megprobáltam elmagyarázni neki hogy apa elég buta és elmagyarázni azt is hogy ez mért történhetett.

De nagyon sajnálom ezeket az embereket akik gyerekként szenvedtek, én ís részese voltam, ezért is én a gyermekemet nem akarom semmilyen terrorba tartani sem testi sem lelki, van hogy ezzel vissza is él, de megtudom vele beszélni.

Őszintén voltam egyszer egy nem barátomnál csak egy ismerősömnél, és láttam hogy nevelt fiát kényszeríti olyanokra hogy 600 azaz hatszáz gugolásra mert rossz volt ja és 4 éves, a kis gyerek már sírt, hogy nem bírja ez a köcsög meg mérgesen rá ordított hogy azt mondtam hogy csinálod akkor csinálod.

Volt ott egy 2 méteres haverom is, a gyerek nem látott semmit mert ugy intézzük, de gondolhatjátok mi volt ott ha meg nem a fantáziátokra bízom, ha ilyet láttok sem engedem meg!!!

Ezek a köcsögök képesek egy emberből lelki roncsot csinálni, az én környezetemben nincs ilyen, mert ha van az ellen teszek.

Sokszor bántalmazott gyerekből, bántalmazó felnőtt válik.

Én is érzem magamon, hogy nem vagyok az empátia magaslatán. Talán szeretni kellett volna gyerekkoromban, nem megverni és megalázni minden nap. Köszi apa.

Azt, hogy én voltam a "kedvence", ezzel a bátyámat egy életre megnyomorította, a vele való kapcsolatomat ellehetetlenítette, és valójában engem is csak azért szeretett, mert soha nem mondtam neki ellen, teljesen elnyomta a személyiségemet.

Azt, hogy kétéves koromtól kezdve az apám ellen nevelt, és ezért már soha nem lesz normális kapcsolatom vele.

Egész gyerekkoromban az ő terheit cipeltem, nekem panaszkodott, hogy nincs pénz, nincs ez, nincs az. Soha nem mertem otthonról elmenni esténként, nehogy magányos legyen.

Azt, hogy önmagát helyezi előtérbe, és soha nem érdekli, hogy én mit érzek. Ha mégis elmondom, leszarja, támadásnak érzi...igazából mindent támadásként kezel, ami nem az ő istenítése.

Ha ellent mondok valamiben, vagy más véleményen vagyok, én vagyok a szemét, és ő a mártír.