Felnőtt Nők/Férfiak, akiket vertek: milyen hatással volt az életetekre? Most hogyan éltek? Mivel sikerült túltenni magatokon?

szerintetek teljes értékű, mentálisan egészséges életet tudnak élni ezek az emberek valaha?

-szerintem nem. sajnos vannak dolgok amik egyszerűen nem tűnnek el.

pl: éjszaka nyugodtan aludni, tudvàn senki nem fog ugy kelteni hogy üt vàg mert részegen behalucinàlta hogy beszélgetsz valakivel.

hogy bàrmilyen ünnepség van, ahol ugye legalább egy pohár pezsgő lecsuszik a résztvevőknek, te meg keresed a menekülö okot, és inkább hazamész mint elviseld mert ugyis csak az járna a fejedbe mikor tör ki a 3.ik világháború aminek te vagy a célpontja.

hidd el az én esetem se jo. túl aggodom a dolgokat, ha a gyerekem esetleg sérülést szerez az iskolában, csak hülyét csinálok magambol annyira nem türöm az erőszakot. nem bírok szó nélkül elmenni ezek felett.a játszótéren a türelmetlen agressziv anyukáknak kiselöadàst tartok, miért ne rángassa le a gyerekét a csuzdàrol két pofon kiséretében amiért nem hallgatott rá a gyerek.(gondolhatod, ismét hülyét csinálok magambol).

viszont olyan is volt aki megkérdezte hogy csinálom, honnan van ennyi birka türelmem a gyerekhez.nagy vonalakban elmesélem hogy miért nem érdemes kezet emelni a gyerekre, egyáltalán nem azt a hatást éri el amit akar.főleg ha a jövőt nézzük.

hatások:

önbizalomhiány

szociális fóbia, állandó pánik indokolatlan helyzetekben (a postástól is rettegek...)

depresszív hajlamok

egyre erősödő introvertáltság

feldolgozás: hosszú folyamat, állandó visszaesések, egyre mélyebbre kerülés (egyetem otthagyása utáni igen erős depresszív időszak, önsajnálat, pánik a jövő miatt stb.)

majd feleszmélés, hogy egy életem van, és azt élvezni akarom, így életmódváltás + férjem támogatásával (ami szintén "megalázó" érzés önmagam előtt elsősorban) újrakezdés

jelenleg aktívan keresek munkát, tanulok (és élvezem is), sportolok sokat, ez segít a mentális egészségem fenntartásában, meg persze erősebbé is tesz

húszas éveim közepén járok, a bántalmazó féllel évekkel ezelőtt megszakadt a kapcsolat, az volt az első lépés a gyógyulás felé, de aztán az általam elkövetett durva hibák nyitották végül is fel a szemem, és adták vissza az életkedvem/motivációmat (mert a húszas éveim elején annyira cél nélküli voltam, hogy csodálom, hogy nem haltam éhen, tényleg, két lábon járó hullának éreztem magam)

Nekem az anyám volt egy pszichopata barom. Rendszeresen megrúgdosott és megvert mindenért, aztán még nekem kellett bocsánatért esedeznem (néha nem is tudtam, hogy miért... hazaértem a suliból és bummm!) és hallgatnom ahogyan apámnak - fennhangon - szaroz engem órákig. Kifelé nyájas és kedves volt mindenkivel, de engem (és az életet apámmal) utált. Soha nem vitt sehová; gyakorlatilag, a veréseken kívül nincs róla emlékem. A faterom egy papucsállatka volt és az is maradt.

12 éve elköltöztem; azóta idegenként kezelnek (hetente / kéthetente 2-3 perc udvariassági duma). Ennyike.

Az a fura, hogy akkoriban felnéztem apámra és nem értettem, hogy miért nevezi a kisváros gyagyásnak / kreténnek. Ma már értem (nem csak a családon belüli szerepe, hanem még sok egyéb apróság miatt).

Nem vagyok mentálisan egyben; sőt, egy 0 vagyok. Papírjaim vannak, elitek (magam finanszíroztam), szóval tanulni tudok, de stressz hatására azonnal összeomlok fejben és szóban nem tudom kikommunikálni a tudásom (írásban igen). Szóval; ez van velem.

- nem dolgoztam fel

- édesapámmal ennek ellenére jó a kapcsolatom, próbálom nem tudomásul venni, mintha meg sem történt volna. Tegyük hozzá, hogy nálam ez kb. 4-8 éves koromig tartott, annyira nem emlékszem belőle, csak egy pár erőteljes érzelemre, esetre, a fájdalomra, félelemre. Nem is akarok rá jobban emlékezni.

- a véleményem az, hogy ha nem a saját apám lenne, néha, amikor dühös, elkeseredett vagyok, meg tudnám fojtani egy kanál vízben, és sajnos szó szerint.

A hatásai nálam: düh-és pánikrohamok, teljesítési kényszer, kisebbségi komplexus, öngyilkossági kísérletek, depresszió, szorongás, emberektől és kommunikációtól való félelem.

Mióta elköltöztem (18 évesen rögtön) sokkal egészségesebb, normálisabb életet tudok élni, mint korábban. A stresszhelyzetek viszont most is sokszor kihozzák belőlem a pánikot, szorongást, félelmet, de egyre jobban meg tudok velük birkózni.

Szerintem ha megfelelő, támogató környezetbe kerül később az ember, akkor feldolgozható annyira, hogy együtt lehet ezzel élni, de a teljes, mentálisan egészséges élet szerintem lehetetlen - nem hiszem, hogy azokat a rossz beidegződéseket, amiket a fenyítés okozott, el lehet tüntetni vagy meg lehet változtatni, ha éveken át azzal nőtt fel az ember.

Igen. Egyetértek azzal, hogy teljesen kigyógyulni ebből nem lehet. Sok minden múlhat a szülőn is, persze, hogy próbálja-e felnőtt korban tompítani az emlékeket és közelebb hozni a családtagokat egymáshoz; de nem ez a jellemző. Szerintem. Az enyémek zavarodottak; szerintem teljesen természetesenke veszik, hogy az a 12-14 év terror el van felejtve, ők tökéletesek és nem hibáztak.

A szüleimet utálom... igazából sajnálom. Nem akarok családot velük soha többé. Hetente / kéthetente rövid udvariassági beszélgetést (max. 5 perc) tartunk.