Egyetemisták szülei? Ti mit csináltok, ha a gyereketeknek nem sikerül egy vizsga?
Kezdem úgy érezni, hogy a szüleim nem megfelelően reagálnak erre a dologra. Nehéz szakon tanulok, ez a harmadik félévem, eddig egész egyetem alatt két vizsgám volt, ami nem sikerült. Az egyik első félévben, emiatt a szüleim olyan műsort rendeztek hetekig, hogy az öngyilkosságot fontolgattam, napokig nem ettem, ki sem mentem a szobámból. Azt mondták, hogy nem lesz belőlem semmi, prostituált leszek, a fejemhez vágták, hogy mennyit költöttek rám, erre egy semmirekellő lett belőlem. Ezután pszichológushoz jártam, rendeződtek a dolgaim, a szüleimet teljesen normális módon megkértem, hogy legközelebb ne rendezzenek fesztivált, ha esetleg valami nem sikerül. Ehhez tartották is magukat, bár a második félévben levizsgáztam abból a tárgyból, ami először nem sikerült, és minden más tárgyam is meglett első próbálkozásra, úgyhogy nem is lett volna okuk problémázni. Most harmadik félévben magánéleti gondjaim adódtak, amiről a szüleim nem tudnak, de ettől függetlenül folyamatosan tanulok, csak nem mindig tudok úgy haladni, ahogy eltervezem. Az első vizsgám nem sikerült, de azóta megcsináltam, most készülök a többire. A szobámban tanultam, és egyszer csak meghallottam, hogy apám a konyhában arról beszélget anyámmal, hogy belőlem nem lesz semmi, akár már ki is iratkozhatnék az egyetemről, úgysem fog sikerülni stb...
Értem, hogy a szüleim nem jártak egyetemre, úgyhogy nincs is valódi rálátásuk a dologra, egy bukást akkora szégyennek élnek meg, mintha általános suliban buktam volna. Viszont ezzel csak nagyobb terhet helyeznek rám, úgy érzem, hogy az egész családot tönkreteszem azzal, hogy nem sikerül egy vizsgám. Tényleg nehéz szakon tanulok, viszonylag ritka, hogy valaki csúszás nélkül végezzen, és ha a szaktársaimhoz viszonyítom magam, jól teljesítek: minden tárgyam sikerült eddig, nem csúsztam. Nem tudom, mit tehetnék, hogy a szüleim megértsék, hogy milyen is egy egyetem, már nyilvánvaló, hogy a beszélgetés nem használ. Szerintetek mit csináljak? Félek, hogy a végén tényleg csúszni fogok, mert nem bírok ilyen légkörben nyugodtan tanulni. 20/L
válasza: válasza:Kedves kérdező, nyilván egy érzelmi vagy fizikai terror alatt élő 5 éves kisgyereknek is ezt a legegyszerűbb tanácsolni, mindamellett, hogy ugyan úgy nem fogja tudni mit és hol kezdjen magával a szülei nélkül ebben a ráutalt helyzetben amiben te is van.
Családot nem kell és nem is lehet lecserélni, pótolni.
Viszont szerintem szükséges egy olyanfajta attitűdöt felvenned, amiben igenis kiköveteled, hogy ne úgy tekintsenek már rád a szüleid, mint egy piócára "Amíg az én házamban lakszaz én kenyerem eszed és én a fizetem a...." (gondolom ismered)
sem pedig ahogy nálatok is "a gyerekből prosti lesz, ha nem szín 5öst hoz haza...".
Ez nem egy egészséges szülői attitőd, és erre nekik is rá kellett volna már jönniük, ha pedig még nem tették (már pedig nem tették) akkor rá kell vezetni, rájuk kell eröltetni, hogy igenis nem mindig nekik van igazuk, és hagyjanak létezni.
Ha ezt szavakkal nem lehet elérni, akkor pici érzelmi zsarolásként...ritkábban jársz haza, vegyék észre magukat.
Élni és élni hagyni...
Azota mi történt? Hogy bírod a negyedik félévet?
Kicsit magamra ismertem. Az én szüleimnek csak érettségije van. Nálunk is eléggé erőltették a tanulást, általánosban egy-egy egyes ha becsúszott... ne tudd meg, olyan műsor lement. Durva volt. Hetedikes koromban jöttem ki a depresszióból.
Egyetemre egyikük se járt. Viszont nálam is apám valahogy jobban tudta hogy mennek a dolgok. Párszor "kioktatott" már a szakommal kapcsolatban. Én vagy nem tanultam meg visszavágni vagy elengedem. Tudom mi zajlik ott, tudom mennyit kell tanulnom. Átmegyek és kész. Károgjanak ahogy akarnak, nem arra kapom a jegyet.
Nekem sincs szavam a családban. Nekik nem 21 éves vagyok hanem max 10. Bármit mondok, az apámnak úgy nem jó. Sokáig elhittem, hogy tehetségtelen vagyok és nincs egy épkézláb ötletem sem. Aztán az ofő felkért gimiben, hogy írjak és tartsak egy búcsúbeszédet érettségi bankettre mert szerinte "nekem ez jól megy". Az egész tanári kar egyontetuen gratulalt, es tobbszor is felemlegették, hogy nagyon jót tartottam. Aztán egyetemen csatlakoztam egy elég komoly hallgatói csoporthoz. Félév próbázás után bekerültem a vezetőségbe, mert úgy gondolták, hogy alkalmas vagyok oda. És azóta többször említették, hogy jó meglátásaim vannak és remek ötleteim.
Ennyit erről.
Pár kérdés felmerült bennem.
-mennyire jarnak szüleid /jártok családilag tarsaságba? Vannak fiatalkorukból ismerősök, barátok akikkel összejárnak? Szülinapok, szilveszterek?
-nálam kigyúlt a vészlámpa, mikor olvastam, hogy anyuddal egymás támaszai vagytok... szerintem túlságosan is. Nehéz időszakaidban tett-e olyat amivel rászolgált?
-leírtak alapján anyud egy jellemtelen, kétszínű nőszemély, annak ad igazat akivel egy légtérben van. Arra nem képes, hogy megismerjen és egyutterezzen veled és csititsa apadat vagy moderátorként próbálná elolszlatni a problémát.
-nagyon indiszkrét kérdés. Tervezett gyerkőc voltál? Nem szándékozom elultetni a bogarat, ezt csak racionálisan felvetem. Nem-e lehetséges, hogy amiatt pikkel rád apud? Vagy első gyerek lévén fiúnak kellett volna lenned?
Amit szerintem tehetsz:
-kolisként biztos lakhatasod van. Hetvegente tudsz jó esellyel mosni-fozni. Koli lakasra-alvasra es nem tanulasra valo. Könyvtár, végső soron koli tanulo szoba. Vagy egyetem epulete. Csend van. Laptop-jegyzet plusz füles, reggel víz plusz szendviccsel elmesz, delutan haza. :) jo bocsi nem osztom az eszt, probalj ki tobb strategiat, nekem a fenti működött.
-hazajarni kevesebbet, ha szova teszik, nyugodtan mondtatod, hogy nem szeretnél prosti lenni, fontos a jövőd és csak jót akarsz magadnak. Ezen pedig ne habododjanak fel, te sem tetted mikor neked mondták.
-szünetek ha vannak, maradj egyetemen, hiszen tobb idod van tanulni, plusz valami tarsasagi programot szervezz/csatlakozz lehetoleg az egyetemmel egy varosban lenyeg, hogy ne otthon.
-nyaranta valami meló. Es akkor mivel mar reszben te latod el magad, mondhatod, hogy nem kell már annyit kolteni se rad. Plusz penzkereses nehéz dolog, van indokod nem otthon lenni.
Tényleg törj ki a lelki burokból. Fájni fog és nehéz lesz. Elmúlik. Utána pedig kezedben lesz a sorsod.
Elfelejtkeztem erről a kérdésről, most válaszolok és ki is emeltem, ha esetleg még valakit érdekel, mi történt vagy hátha segítek valakinek, aki hasonló cipőben jár(t).
Na szóval sokat javult, változott a helyzet. Az ötödik félévemet fejezem be lassan, eddig még nem csúsztam, nincs lemaradásom és sokkal jobb eredményeim vannak, mint az első egy-két félévben. Az otthoni feszültséget úgy oldottam meg, hogy inkább a koliban maradtam tanulni vizsgaidőszakban, kevesebbet jártam haza nem csak azért, mert nem szerettem volna a szüleimmel találkozni, hanem azért is, mert rengeteg időt és energiát (és pénzt) elvett a sok utazás. Sokat változtam az utóbbi fél-egy évben és a szüleimmel sokkal jobb a viszonyom, mint régen, talán életem során most jövök ki velük a legjobban. Tudom, hogy itt gyakorin divat végletekben gondolkozni és az egész eletedet magad mögött hagyva elköltözni, megszakítani a kapcsolatot, ha valami probléma van a családban, de én ebben nem hiszek és szerintem nem is egy reális megoldás. Az én hibám is volt, hogy egyetem elején nagyon magamba voltam zárkózva, nem nagyon barátkoztam és mivel szinte csak a családommal álltam napi kapcsolatban, így nekik beszéltem a problémáiról, mert más nem hallgatott meg. Nagyon nagy stressz volt, hogy 19 évesen egyedül helyt kellett állnom a családból elsőként egyetemen, egy idegen városban, teljesen egyedül. Előtte nem voltam soha ennyire magamra utalva, egy pár hét leforgása alatt kellett szinte felnőtté válnom és a szüleimtől vártam a segítséget, ami rájuk is nagy nyomást helyezett, mert ők is a javamat akarták/akarják (még ha ezt nem is mindig sikerül megfelelően kommunikálniuk). Már tudomásul vettem, hogy ők így reagálnak a stresszre és a barátaimtól tudom, hogy az ő szüleik is, egyszerűen ezen a szakon az nem tudja átérezni, hogy milyen stressznek vagyunk kitéve az, aki nem ide jár vagy járt és ezzel semmi probléma nincs, egyszerűen nem feltétlenül a szülőktől kell várni a támogatást. Őszintén szólva meguntam, hogy otthon nincs szavam és egyéb kapcsolataimban is előfordult, hogy én voltam a lábtörlő, így az utóbbi időben én is beleszólok abba, amibe szeretnék, nem hagyom magam kihasználni, megalázni és ennek hatására sokat javult a viszonyom főleg apámmal. Már nem félek attól, hogy mit fog szólni, ha ezt vagy azt mondom és már ő is képes felnőttként tekinteni rám, nem annyira szól bele a magánügyeimbe. Anyámmal szerintem semmi probléma nincs azzal, ha egymás támaszai vagyunk, a mai napig közeli a kapcsolatunk és nem haragszom rá, amiért apámat (is) támogatja. Nem várhatom el tőle, hogy valasszon a férje és a gyereke között és természetes, hogy konfliktus esetén nem tudja, hogy kinek az oldalán álljon, emberek vagyunk, nem mindig tudunk mindenre megfelelően reagálni. Nem érzem úgy, hogy "lelki burokban" éltem volna, egyszerűen csak érzelmileg a szüleimtől függtem, mert más nem foglalkozott velem (ami az én hibám is volt, eltaszítottam magamtól az embereket). Nem volt időm minden választ végigolvasni és minden kérdésre válaszolni, mindent tisztázni, de nyugottan kérdezzetek, ha van valami, amit kihagytam vagy érdekel.
válasza:Kedves kérdező!
Ez egy nagyon érett válasz volt tőled.
Örülök, hogy sokat javult a helyzet azóta.
További sok sikert és boldog életet és kitartást!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!