Miért ilyen nehéz eset anyu? Mit tegyek, hogy ne zavarjon ennyire mindenben?

Az a helyzet, hogy egyetemista vagyok, saját életstílusom van most már, és itthon elvárná, hogy az ő szabályaihoz alkalmazkodjak. Ez rendben is lenne, csak sajnos ezzel az a bajom, hogy vannak dolgok, amikkel nem kéne annyit kötekednie. Pl: mikor tanultam itthon államvizsgámra, kiverte a hisztit, hogy minek mászkálok a lakásban hajnal kettőkor. Volt, hogy hajnal 5-ig tanultam. Nem volt más választásom. Aztán apa megmondta neki, hogy igenis élünk, nem tud mit tenni ellene.

Most meg az a baja, hogy miért nem csinálok meg házi munkákat addig, amíg haza nem jön a munkából. És nem tudja megérteni, hogy én mindent este szeretek csinálni, minimum 5 után, mert a tanulás miatt erre álltam rá, és nem szeretem magam mondjuk egy nagy takarítással lefárasztani rögtön a nap elején, mert utána nincs energiám, se kedvem semmihez, pl: rajzolni, mert ez a hobbim, fáradtan nem tudom csinálni, mert pl: remeg a kezem, takarítani viszont lehet fáradtan is. A másik hogy néha szórakoznom csak szabad. Folyton felhányja, hogy most is mentél ide-oda a barátnőkkel, ahelyett, hogy valamire ráraktad volna a kezed. Nyáron az is gond, hogy eszméletlen meleg van, amíg besüt a nap a házba, mostanság a vendégszobában alszom, mert a tetőtérben nem tudok aludni. Nincs is jobb annál mikor jön egy hűvösebb nap és nem kínszenvedés takarítani, ki is szoktam használni. De nem érti meg.

Az egyetemen nem csak én küzdök azzal, hogy akkor csinálom meg az ilyen dolgokat, amikor nem zavar minden másban, hanem mások is. Spontánok vagyunk. Nincs olyan, hogy konkrétan a szombat a takarítós nap, mert van, hogy pont nem tudom beszervezni a napba. De anyunak ez lenne a megfelelő, pl. Hiába van több időm most, a barátaim se érnek rá mindig, velük is foglalkozni kell. És pl: zenét hallgatni a nappaliban is csak akkor tudok, ha a szülők nincsenek itthon, az meg addig van amíg dolgoznak. Mindig is szükségem volt erre, mindig is éji bagoly voltam, komolyan 22 évesen akar megváltoztatni?

A másik gondom, hogy mindent tőlem várna el. A húgom semmire se teszi rá a kezét. Azt is túlzásnak érzi, hogy a macskának ő ad enni, meg ki kell pakolja a mosogatógépet. Mi vagyok én, cseléd? Anyu mindig az ő pártját fogja, mert ő az ő kicsi lánya, aput nem érdekli, ha szabadon élem az életem, felnőtt vagyok, és sosem volt az, hogy katasztrofális állapotok voltak a házban.

Lehet anyunak valami egyéb baja van, amit rajtam próbál leverni. Abba is bele szokott kötni, hogy hétvégén miért alszom mondjuk délig, mikor ő már kidolgozta a lelkét a kertben. Eleve ki sem mennék a kertbe amíg tűz a nap, mert leég a fehér bőröm. Kreol bőrrel ez azért más. Ezt meg igazán megérthetné. Nem tudom mi lesz velünk, egy hétig nyaralni fogunk, már 15 évesen is elég terhes volt nekem az összezártság, ráadásul pont a rossz női napjaimon megyünk, amikor nem tudom, hogy lesz idegem az ilyen hisztikitöréseihez. Meg is mondtam neki, ha úgy beszél velem, mint ahogy a kutyával se illik, akkor ne várja, hogy tisztelettudó legyek. Felháborító a sok gyomorgörcs, amit okoz. Már napok óta le sem állt ezzel, két normál hangnemű szava nem volt hozzám.

Pedig én szeretem anyut, de lehetetlen az ilyen dolgait elviselni. Elegem van a kioktató stílusából, én ezt senkivel szemben sem engedném meg magamnak. Ellehetetleníti a kapcsolatunkat, nem szívesen beszélgetek vele, pont úgy viselkedik, ahogy az anyja tette vele. Még meg is fenyegetett, hogy ha kihúzom a gyufát nála, én fogom megszívni, de nagyon. Egyszer, még régebben nagyon veszekedtünk, megmondta, hogy az egyetlen hiba, amit valaha elkövetett, az, az volt, hogy megszült. Normális dolog ilyet mondani egy vita hevében? Szerintem nagyon gáz, elég sokat sírtam amiatt az egy mondat miatt.

Egy időben majdnem váltak apuval, mert megcsalta anyu. De apa mindig kérlelte, hogy ne menjen, nem is ment, rendbe tették a viszonyukat, de még mindig azzal a kocsival jár, amit a szeretője vett neki, egy cukros vénember volt. Nem tudom, mikorra fogom kiheverni ezt a tettét anyunak, de én nem bocsátottam meg neki, még mindig. Talán emiatt nem akarok alkalmazkodni se a szabályaihoz.

Közben meg mindig bűntudatom van, hogy minek akadékoskodom, mikor mindent fizetnek nekem a szüleim, és sokkal tartozom, az egyszer biztos. Hálátlannak érzem magam, de úgy érzem, hogy ennél jobb bánásmódot érdemlek, és több megértést. Anya erre nem képes. :( Beszélni nem lehet vele arról, hogy változzon kicsit, tehetek valamit?