Félek pszichiáterhez menni, mit tegyek?

Ne. Nem azért mindegy.

Szia! Nekem 23 éves korom óta van mániás depresszióm. Fél év depresszióval kezdődött, fél évig nem bírtam felkelni. Aztán bipolárissá vált. Akkor kerestem orvost, de olyan gyógyszert adott, amitől csak ültem az egyetemen, és olyan volt, mintha kívülről látnám magam, és nem tudnék semmit csinálni, sem írni, sem beszélni, nagyon rossz volt. Másik orvost kerestem, nagyon bunkó volt, így feladtam. 36 éves koromban kérettem magamra autizmus vizsgálatot, amit egy csapat végzett, neurológus, pszichológus, pszichiáter. Teszteket csináltak, anyámat kikérdezték a gyerekkoromról, minden. Igazolódott az autizmus, de ekkorra már én is tudtam, hogy ez a bajom, már 10 éves korom óta tudom, hogy valamiért nagyon más vagyok, mint mások. A depresszió miatt egész életemben munkaképtelen voltam, olyan súlyos volt mindig, plusz au autizmus sem sokat segített a beilleszkedésben. 36 évesen apám gyerekkori barátjához elmentem, aki itt helyileg, körzetileg a pszichiáter. Kikísérleteztük a gyógyszereket, és bármit elmondhattam neki. Nekem az nagyon rossz volt a családomon belül, hogy mindenki azt mondta, hogy semmitekellő vagyok, mert ők úgy gondolták, hogy csak nem akarok dolgozni. Így az, hogy ez engem nagyon megviselt, még fokozódott azzal, hogy emiatt a családom is folyton bántott. A pszichiáterem észrevette, hogy hamarabb tudom érzékelni az állapotomban levő változásokat, mint ő, ezért megtanított a saját gyógyszerezésemre. Egy olyan bizalmi kapcsolat alakult ki köztünk, hogy ő javasolta a gyógyszereket, de én dönthettem a saját gyógyszerezésemről. Annak a szeretetnek és megértésnek köszönhetően, hogy ő nem bántott a betegségem miatt, gyógyszermentesen tünetmentessé tudtuk tenni a betegségemet, és 1,5 évig lett egy állandó munkahelyem. Kirúgtak végül, de, ha tudta volna a főnököm, hogy súlyos mániás depresszióm van, és autista is vagyok, és ehhez képest milyen messzire jutottam, nem hiszem, hogy kirúgott volna. Nagyon megviselt, hogy kirúgtak, hogy megint nem sikerült. Bár a végén már alig bírtam bemenni dolgozni, annyira utáltam, de magamtól sosem mondtam volna fel, a pénz miatt. Most, 2022-ben újra előjöttek nálam szerintem emiatt a súlyos depresszió tünetei, alig bírok felkelni, de 3 évig tünetmentes voltam gyógyszermentesen, azon kívül, hogy én alvásra szedek gyógyszert, mert nincs önálló alvásom. Nagyon jó volt “normális emberként” élni, sokan nem is tudják, milyen szerencsések, hogy egészségesek. Holnap bemdgyek a pszichiáteremhez, és 3 év után újra íratok antidepresszánst, mert most már megint csak az tud segíteni. Az alvás nagyon fontos, az az első, amit rendezni kell. Én szerencsére gyógyszerrel alszom (quentipine), ezért akkor alszom el, amikor beveszem, és annyit veszek be, amivel reggelig alszom. A legjobb, ami történt azóta, hogy megtaláltam a pszichiáteremet, akihez már 6 éve járok, hogy megértette a családom, hogy ez egy betegség, azaz nem az én akaratomon múlik, nem azért nem járok dolgozni, nem azért nem bírok kikelni az ágyból, mert nincs hozzá kedvem. Ezt a szart ilyenkor agyi elváltozás okozza. Nyilván az ember gondolatai, családja, körülményei is hatnak rá, de van az a pont, amikor gyógyszeres segítség kell, mert máshogy nem lehet már kijönni belőle. Szerintem fontos lenne a depressziós embert és a családját is képezni, mert sokszor, ha az illető még ki is tudna mászni a gödörből önerőből, a család becsmérlése, elítélő megjegyzései sokszor nagyon mélyre le tudják nyomni az illetőt. Ez egy betegség. Ez nem gyengeség, nem akarat kérdése, nem olyan, hogy szerezz barátokat, és meggyógyulsz. Ez egy betegség, amit meg kell tanulni kezelni. Meg kell tanulni észrevenni időben a tüneteket, és már akkor tenni, mielőtt a tünetek súlyossá válnának. Ha nem kezelik a depressziót, sokkal súlyosabbá válik, a munkaképtelenséggel meg az egész egy spirál lesz, hogy a depresszió súlyos esetben munkaképtelenséghez vezet, a munkaképtelenség meg nagyon sokat ront a depresszió súlyosságán, és ez egy ördögi kör. Nagyon fontos a család szerepe, hogy ne ítélkezzenek emiatt az emberen, mert, ha az illető közvetlen környezete a mindennapi életvitel során azt közvetíti napi szinten az illető felé, hogy ő értéktelen, vagy, hogy ő emiatt kevesebb, mint a többi ember, azzal megpecsételik a beteg sorsát. Az első lépés a család, a kis család, a szűk család bevonása, felvilágosítása, annak megértetése velük, hogy nekik nagyon nagy szerepük van, hogy, ha az ember vhogy mászik ki a fostból, ne nyomják vissza. Ne várjanak el dolgokat a depressziós embertől, olyat, amire az adott időpillanatban éppen nem képes. És az illetőnek is meg kell értenie, hogy az ő ellátása milyen nagy terhet ró a környezetére, azaz az illetőnek is tennie kell azért, hogy minél kevésbé terhelje a környezetét a mindennapokban. A véleményem nekem is az, hogy pszichiáter az egészséges embereknek is kellene, de a depressziósoknak elengedhetetlen egy jó pszichiáter, aki valóban segíteni akar, és szakemberként nem ítéli el a depressziós embert.

Utolsó: nagyon erős vagy! Sokkal többet kell ilyenekről beszélni, tanítani erről az embereket! Kitartást és jobbulást kívánok!