Nagyon súlyos kóros álmodozásból muszáj kigyógyulni legalább részben, vagy lehet élni vele úgy hogy közben a valódi életed nagyon szar?

2020-ban a karantén alatt jöttem rá hogy nagyon durván kóros álmodozó vagyok. De tényleg a legdurvább változata

Addig nekem ez nem tűnt fel, mert teljesen természetes volt.

A legdurvább része az az hogy élőben nem tudok kapcsolatot kialakítani, mert nekem kizárólag álmodozás szintjén működik ez a dolog.

Nagyon szar családból jövök, plusz mellé még nagyon művészi hajlamú is vagyok és ebből lett az hogy filmeket csinálok magamnak a fejemben, amikbe aztán “belépek” és transzállapotba kerülök tőle…

Ezt sajnos nem tudom jobban leírni, csak az értheti aki átéli.

Olyan mint a drogosoknak a heroin.

Nem túlzok, de kb Hollywoodban szerintem tudnék dolgozni, olyan filmeket, jeleneteket, karaktereket tudnék írni, rendezni, létrehozni…

A lényeg hogy rendkívül nehezen megy nekem az élet, a munka, az iskolát büszke is vagyok rá hogy egyáltalán el tudtam végezni

De a legnehezebb a randizas, olyan szociális fobiam van, hogy a szemkontaktust nehéz tartanom, már sokszor próbálkoztam, de nem tudtam tovább menni, olyan gyomorgörcs lett a vége.

Viszont ha belegondolok hogy egyedül kell lennem majd 40 évesen is, lehet már kb hajléktalanként, miközben lehetne elvileg férjem is, akkor jön a pánikrohamos depresszió, ami viszont a pokol…

Sajnos már nem tini vagyok, hanem lassan 30… és meg midig nem nőttem ki ezt…

Kérdésem hogy melyik irányba kellene elmenni, próbálkozni a normális élettel, vagy törődjek bele hogy az igazi élet borzalom de csinálhatom a filmeket a fejemben és itthon egyedül transzba és hetek tőlük?