Miért van az, hogy úgy érzem, alapjáraton nem szeretnek az emberek?

Természetesen nem várom, hogy mindenki rajongjon értem, nem ez a "célom". A férfiak alapjába véve kedvelnek, mindenki ugyanúgy - titokzatosnak, értékekkel telinek, másnak mond. Ennyi év alatt el is hiszem már, mert tényleg minden férfi eddig ezt mondta. A férfiak mindig csak azért közeledtek felém, hogy hátha lesz valami. Mikor kiderült számukra, hogy én nem szeretnék többet, akkor már ők sem kívánták a társaságomat. Elsősorban a nők azok, akik nem kedvelnek meg annyira, hogy akár barátság is kialakuljon. Van egyébként barátom, szám szerint kettő. Igazából nem barátot keresek, csak nem értem mi válthatja ki a többi emberből azt, hogy ideig-óráig elvagyunk, aztán úgyis találnak másikat, én meg megyek a levesbe.

Természetesen sok rossz tulajdonságom van, de azokat nagyon nem mutatom a többieknek, talán csak azt, hogy néha rosszkedvű vagyok. de hát istenem, ki nem az néha. Szoktam "idegbeteg" lenni, de azt csak itthon, magamnak mutatom ki csak. Van még egyéb rossz tulajdonságom, mint pl.: lusta néha stb..de ezek nem hinném, hogy olyan tulajdonságok, melyekkel elüldözném az embereket.

22 l

Nekem mindig megvoltak az elképzeléseim a dolgokról. Sokszor úgy érzem, hogy másképp látom a dolgokat, mint mások. Mindenki azt mondja nekem, hogy egy kedves, aranyos lány vagyok, de mégis az van, hogy nem keres külön senki, úgy érzem nem kívánja a társaságomat senki. Ha összeismerkedem valakivel, akkor egy ideig nagyon jóban vagyunk, aztán mindig talál magának másvalakit, akivel sokkal jobb viszonyban lesz.

Sosem voltam egy könnyen nyíló ember(ezt talán nem is bánom, hiszen minek mondjam el az életem történetét akárkinek), viszont szeretek barátkozni.

"Ha nem muszáj nem megyek sehova, elvagyok a családommal itthon az emberek nélkül is."

Én nem tudnék meglenni emberek nélkül. Nekem nincsen senkim igazából - két barátomon kívül - és ezért is visel meg talán az, hogy nem kedvelnek meg annyira. Más ember nem tudok lenni. Úgy érzem, hogy egy normális, értelmes fiatal felnőtt nő vagyok, de valamiért mégsem váltok ki az emberekből hosszú távon jó érzéseket.

Kedves utolsó

Hidd el, hogy nagyon is szerencsésnek mondhatom magam, hogy kettő igaz barátom van gyerekkorom óta.

Én nem is barátokat keresek, hanem azt -számomra megmagyarázhatatlan tényt - ,hogy miért alakul úgy minden kapcsolatom, hogy nem fogadnak el. Az előbb leírtam, hogy mindig is kívülállónak éreztem magam. Nem éreztem soha azt, hogy befogadnának, hogy figyelmének rám, hogy keresik a társaságomat.